Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

meghiúsította ezt a tervünket. Hiába mondogattuk, hogy inkább ázzunk, de menjünk innét tovább. A század nem egy helyen, hanem kisebb-nagyobb csoportokban (egy-egy keretlegénnyel) több házban, vagy a ház udvarán lévő épületekben volt elhelyezve, és minthogy nem indultunk útnak, pihenésre tért. Én és a századparancsnok a század körletének körülbelül a középtáján lévő házban kaptunk egy szobát. Mielőtt lefekvésre gondoltam volna, végigjártam az utca házait, ahol a munkaszolgálatosok el voltak helyezve. Az ellenőrzésem során azt tapasztaltam, hogy minden rendben van, így hát én is készülődtem a lefekvésre. A parancsnok már ágyban volt, amidőn Németh őrmester berontott hozzánk úgy este 10 óra tájban és jelentette, hogy a körletünkkel szemben lévő házsoron valaki felgyújtott egy szalmakazlat, tűz van. Ezzel kezdődött a véres tarjáni éjszaka. Ugyanis a németek gyújtották fel a kazlat az egyik ház szérűjén, ezt ráfogták a munkaszolgálatosokra, hogy ennek ürügyén megtámadhassák, kifoszthassák és össze-vissza verhessék őket. A századparancsnok Németh őrmester jelentésére - ellenkezésem ellenére - kiadta a parancsot, hogy az első szakasz azonnal induljon kannákkal tüzet oltani. Nem látta át, hogy a kazal felgyújtása nyilvánvaló provokáció a németek részéről és a volksbundista suhancok gyalogsági ásókkal és lőfegyverrel is felszerelve majd csak arra várnak az égő kazal környékén, hogy a munkaszolgálatosok odaérkezzenek, és megtámadhassák őket. Én félig le voltam vetkőzve, mikor az őrmester elrohant a századparancsnok utasításával, de azonnal összekaptam magam és a tűzhöz futottam. A századparancsnokot is természetesen erre ösztökéltem. Sajnos, csak hajnaltájt találtam rá, az egyik ház hátsó helyiségben húzódott meg Sashalmi törzsőrmesterrel együtt. Mire az égő kazalhoz értem, a munkaszolgálatosok már különböző irányból futottak vizes vödrökkel a tüzet oltani. A német katonajelöltek azonban megtámadták, gyalogsági ásókkal ütötték-verték őket, ahol érték. Nagy jajgatás, kiabálás közepette gyakran hangzott el: "Pütös Sidó"! felkiáltás. Egy-egy lövés is eldördült. Odaérkezésemkor az egyik munkaszolgálatos két vödör vízzel futott az égő kazal irányába, tőle néhány méterre láttam, amint egy német katona bokán rúgta, és kezdte őt rugdalni, ütlegelni, gyalogsági ásóval. Rákiáltottam előrántva pisztolyomat, erre hirtelen kereket oldott. Ilyen jelenet nem egy játszódott le, s én kiadtam a parancsot: "Haladéktalanul mindenki a közös gyűjtőhelyre!" Ebben a keretlegénység is segítségemre volt, akit csak tudtak, mentettek, felkutatták a sebesülteket, és vitték a közös gyűjtőhelyre. Elküldtem az orvosnőért is, aki azonnal jött is, és ápolásba vette a sebesülteket. A századnak is volt két orvosa, de tehetetlenek voltak, mert őket is összeverték, kirabolták. Az egyik sokkos állapotban vergődött, amikor rátaláltunk. A lakosság néhány volksbundista tagja azt csinálta, hogy a házához becsalt néhány munkaszolgálatost azzal az ürüggyel, hogy ott biztonságban lesznek. Utána rájuk hívta a német katonákat, akik kirabolták őket, elszedték minden, még meglévő értékeiket és össze-vissza verték őket. így játszott össze a lakosság egy része a német katonasággal. Ezt már valószínűleg délután kitervelték. Sajnos, a rettentő zűrzavaros helyzetben nem tudtunk semminemű külső segítségért fordulni. Harcba nemigen bocsátkozhattam a 11 fő keretlegénységgel, 11 puskával a századnyi géppisztolyos német erővel szemben. Leadtam egy-két lövést, a válasz géppisztolysorozat volt. Arra kellett a keretlegénységgel együtt szorítkoznom, hogy minél több munkaszolgálatosunkat szabadítsuk ki a németek kezéből, és a szerteszéjjel jajgató sebesülteket összegyűjtsük és biztonságba helyezzük.