Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

döntésére irányuló szervezkedés miatt ellenem indított nyomozást a mai nappal megszünteti, és további ilyen irányú eljárásoktól nem kell tartanom. Mátai főügyész végül még arra hívta fel a figyelmemet, hogy ezekben a napokban várhatóan sokan fognak felkeresni. Helyes volna, ha nem beszélne a dolgokról, okosan kell ilyenkor viselkedni - jegyezte meg jóindulatúan a főügyész. Megköszöntem a jóindulatú intézkedését, majd Bencsina Ferenc ügyész jegyzőkönyvbe vette a fent említett kiadványra vonatkozó itteni vallomásomat. Ennek aláírása után visszakísértek a börtönbe. Ott megborotváltak, és Domokos Gábor börtönparancsnok aláírásával kézhez kaptam a szabadlábra helyezési igazolványomat. Ugyanakkor történt Dr. Beregszászi Zoltánnak, a Komárom Megyei Tanács egészségügyi osztálya vezetőjének a szabadlábra helyezése. Azt nehéz volna részleteiben visszaidézni, hogy mit éreztem, mi minden zsongott az agyamban azokban a percekben, amikor Beregszászi Zoltánnal együtt magam mögött hagytam a megyei börtön vasajtaját, az ügyészség épületét, és kiléptem az Árpád-kori főváros egykorú főterére, a jelenlegi Széchenyi térre. Mintha csak ott, akkor, már kint a téren eszméltem volna rá valójában, hogy mi van, hogy újra szabad vagyok. Szabad lettem, és most már másodszor történt velem ilyen az életemben. Először akkor, amikor két és félévi, hivatalosan hadifogságnak nevezett szovjet elhurcoltatásomból hazatérve Debrecenben a hadifoglyokat igazoltató bizottságtól megkaptam a szabadító levelemet a vele járó 5 Ft-tal együtt. Másodszor pedig most, a Komárom megyei főügyész emberjogi alapokra támaszkodó átgondolt, bizonyára többszörösen átgondolt elhatározása és intézkedése folytán, az ellenem irányuló egész procedúrának Mátai Tibor lényeglátó, humanisztikus felfogása következményeként. Nagy dolog volt ez abban az időben, és nagyot vállalt vele Mátai Tibor főügyész, mert a Megyei Pártbizottságon erősen nehezményezték a velem kapcsolatos döntését. Másként is történhetett volna, ha például nem Mátai Tibor kezében van az én további sorsom kulcsa. Pedig semmi közelebbi, úgymond baráti szálak nem fűzték őt hozzám, csak szolgálati kölcsönös udvariassági kapcsolat volt közöttünk. Hogy miként alakulhatott volna a sorsom? Úgy, hogy ha ellenem is vádat emeltek volna, a bíróság bűnösnek találhatott volna engem is, csakúgy, mint a többi Munkástanácsi társamat, és ennek folytán börtönbüntetésre, polgári jogaim gyakorlásának bizonyos időre történő eltiltására ítélhetett volna. Úgy alakulhatott volna a sorsom, hogy az utódom, a megyei művelődési osztály vezetője megfosztott volna engem hivatásom további gyakorlásának lehetőségétől, elbocsátott volna az állásomból. Utólag részleteiben is értesültem arról, hogy a tatabányai pedagógusok MSZMP szervezetének egy-két tagja mennyire kitartóan melengette magában ezt a gondolatot, ennek mielőbbi kivitelezését. Értesülésem szerint ki is mondták, hogy nem vagyok alkalmas a szocialista ifjúság nevelésére, és Komárom megyében legfeljebb csak fizikai munkásként maradhatok. Az Úttörőháztól való elbocsátásomról szóló határozatot N. L.-né, megyei úttörőtitkár hónapokon át a retiküljében hordta, várva a kézbesítés lehetőségét. Ezt viszont akkor nem lehetett megtenni, mert 1957. szeptember 1-től 1958. április 2-ig betegállományban voltam. Ehhez magyarázatul annyit kell még hozzáfűznöm, hogy a Megyei Tanácstól történt elbocsátásom után, mint az Úttörőház nevelője az oktatási osztály hatáskörébe tartoztam, később az ebbéli hatáskörnek az átadása után a Megyei Úttörőtanács hatáskörébe. Ennek tagjai között foglalt helyet többek között Schiller István, a Megyei Tanács elnöke, Nikodémusz Etelka, a megyei művelődési osztály vezetője és N. L.-né, megyei úttörő titkár, aki a férjének az oktatási osztályról általam történt kihelyezését akarta rajtam megbosszulni.