Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke a leghatározottabban kijelenthetem, hogy a szovjet alakulatok egyetlen magyar állampolgárt sem vittek ki az ország területéről. 1957 nyarán viszont már a tököli internálótáborban voltam. Ott az egyik II. emeleti helyiségben kb. egy hétig a közvetlen ágyszomszédom Faludy Zoltán, ötödéves veszprémi mérnökhallgató volt. Ő elmesélte nekem, hogy még 1956 novemberében esett az oroszok fogságába, amikor is azok szedték össze a fiatalokat, különös tekintettel a főiskolai és egyetemi hallgatókra. Az oroszok a veszprémieket Székesfehérvárra szállították, ugyanoda érkeztek a tatai szállítmányok is. Itt azután vasúti tehervagonokba rakták őket, és kivitték a Szovjetunióba. Ahogyan Faludy Zoli elmesélte nekem, Sztríj városában, Magyarországon összefogdosott, több mint négyezer magyar fiatalt tartottak fogva szigorú őrizet alatt. Ö például sztríji börtönben volt becsukva. Valamennyinek lenyírták a haját, hogy az esetleges szökésüknél azonnal felismerhetők legyenek. Arra már nem emlékszem, hogy meddig voltak a Szovjetunióban, csak aztán amikor hazakerültek, itthon Kádár legényei letartóztatták őket és eljárást indítottak ellenük az illetékes helyi hatóságaiknál. Úgy hírlett, hogy közülük jó néhányan börtönbüntetést is kaptak. Faludy Zoli megúszta a tököli internálással. Hogy meddig, azt már nem tudom, mert minket a Komárom Megyei Tanács Munkástanácsának a tagjait egy hét múlva rabszállítóval visszavittek Tatabányára, mégpedig a megyei rendőr-főkapitányságra. Hát így lehetett hinni akkor Magyarország államfőjének, Dobi Istvánnak, aki nyilvánosan tagadta az igazságot, a magyar fiatalok elhurcolásának tényét. Visszatérve az oroszokkal történt táti találkozásunkra, mi aztán Dr. Pintér Zoltán Opeljával rövidesen megérkeztünk Esztergomba, és ott mindenki ment a maga útjára, Pintér Zoltán a kórházba, Schippert Ferenc és én a magunk családjához. A következő héten nem is mentem vissza Tatabányára, hanem Esztergomban és a közeli környéken felmértem az óvodák, iskolák és diákotthonok helyzetét, tárgyalásokat folytattam és intézkedtem az esztergomi városi és a dorog járási tanácsoknál a tanítás mielőbbi folytatására vonatkozóan. Hivatalommal telefonon tartottam a kapcsolatot, oda csak a következő héten mentem vissza néhány napra. Egyébként november hónap egészére az volt a jellemző, hogy pangott Magyarország társadalmának egész élete, mélypontra süllyedt a termelés. Az ország népének túlnyomó többsége megdöbbenéssel vette tudomásul az oroszok beavatkozását, és mélyen elítélte a Kádár-kormány tevékenységét. Az orosz csapatok jelenléte elleni tiltakozások, fel-felbukkanó helyi sztrájkok tarkították ezt az időszakot. Ez természetesen az oktatás helyzetére is kihatással volt. Amíg például a vidéken, a falvakon viszonylag elég gyorsan megnyíltak újra az iskolák kapui, addig Tatabányán, a szénmedence központjában szénhiány miatt egyik-másik iskolában még december elején is szünetelt a tanítás. Mit mond Kádár János Nagy Imréről? Az ország népét ebben az időszakban az is erősen foglalkoztatta, mi történt és mi fog történni Nagy Imrével és társaival, akiknek november 4-én a jugoszláv nagykövetség nyújtott "menedéket". A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány részéről ezzel kapcsolatban különböző nyilatkozatok hangzottak el. így például ha szó szerint nem is egészen pontosan, de tartalmilag nagyon jól emlékszem Kádár János egyik-másik hivatalos megnyilatkozására, amelyeket nem másodkézből, hanem a rádió egyenes adásából közvetlenül hallottam.