Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Az történt ugyanis, hogy az ünnepi szónok útközben betért a kocsmába egy kis nyakolajra, onnét ráncigálták őt elő már jóval a kezdésen túl. A sok gyerek, meg a meghívottak persze már türelmetlenkedtek, ezért az igazgató megnyitotta az ünnepélyt, és úgy döntött, hogy a Himnusz és a szavalat után majd ő tartja meg az ünnepi beszédet. Akkorra azonban eléggé "félkeréken" ugyan, de megérkezett a hivatalos szónok, és ragaszkodott a jogaihoz, hogy ő tartsa meg az ünnepi beszédet, így hát ő tartotta. Kibotorkált a színpadra egészen közel az alatta lévő gyermekkórushoz, és kissé rekedtes hangon megszólította az ünneplőket. Eközben az első sorban ülők közül az egyik vezetőségi ember úgy félhangosan odaszólt az énekkarosoknak: - Gyerekek, gyertek egy kicsit hátrább, mert ha a tanító úr lebillen a pódiumról, még valamelyikteket agyonnyomja. A szónok néhány üdvözlő szó után kezdte méltatni az ünnep jelentőségét, majd rátért arra, hogy micsoda nagy háború volt itt pár évvel ezelőtt. Utalt a háború borzalmaira (bombázások, lövöldözések, halottak, stb.). Szidta aztán a németeket, hogy pusztítottak, raboltak, elhajtották az állatainkat, az embereket Nyugatra. De jöttek utánuk a "davajok", azok sem voltak különbek - mondta emelt hangon a szónok. Erre megindult a pódium irányába az ügyeletes rendőr - aki eddig a bejárati ajtónál tartózkodott - valószínű azzal a céllal, hogy a szónokot leemeli a pódiumról. Amint János kolléga észrevette, hogy a rendőr feléje tart, még eléje sem ért, azonnal észhez tért, és jó hangosan kijelentette: - Ezt mondja a reakció, az ellenség. Még a kezét is magasra emelte. Erre a rendőr szemtől szembe megállt a szónok előtt, aki viszont most már magabiztosan így folytatta: - De mi az igazság? Az, hogy hála a Szovjetunió dicsőséges Vörös Hadseregének, kiűzte a fasisztákat az ország egész területéről, és felszabadította Magyarországot. Utána még vagy öt percig keresetlen szavakkal dicsérte a hős szovjet katonákat, a felszabadító Szovjetuniót, éljenezte Sztálint, mint a magyar nép nagy barátját, Rákosi Mátyást és a pártot. A beszédet nagy taps követte, utána volt még egy-két műsorszám, és Szilaj Jánosnak a "davajokért" a haja szála sem görbült meg. Mi több, jó páran, köztük még maga a rendőr is gratulált neki a szép ünnepi beszédéért. Május 1. Taton A tokodi esethez még egy rövid epizódot kell hozzáfűznöm. Megjött május elseje, a nemzetközi proletariátus nagy ünnepe. Akkor még Taton laktam, és hivatalos minőségben sehová nem voltam kiküldve. Ellenben a falu népe a május 1-i felvonuláshoz pont a mi lakásunk előtt gyülekezett. Elöl felsorakozott a falu vezetősége, a Kommunista Párt és a tömegszervezetek vezetői. A községi vezetőség soraiban foglalt helyet többek között Hartmann Márton kőműves mester is. A vezetőségek tagjainak a párt két vagy három tagja nemzeti színű és vörös zászlócskákat osztogatott, hogy azokat vigyék a felvonulási menetben. Hartmann Mártonnak pont egy vörös zászló jutott volna, ö azonban azt elhárította magától. Azzal védekezett, hogy nem vihet vörös zászlót, mert gyásza van, nemrég halt meg az anyósa. Persze körülötte mindenki, aki hallotta a védekezését, magában mosolygott az orra alatt - mondván -, hogy lám, a Marci milyen csalafinta módon úszta meg a vörös zászló vitelét.