Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Szikince partja mentén. Leselkedtem vadkacsákra, halászó gémekre, fácánokra, fürjekre, az erdőben szarkákra, örvös galambokra. Általában az erdő és a folyópart különböző madaraira, állataira. Sok leselkedésembe került, de egyszer-kétszer sikerült Bény és Bart között a határban legelésző túzokcsapatok közelébe jutnom. Nagyon élveztem, amikor imitt-amott a közelemben fel-felugrott egy-egy tapsifüles, felröppent hirtelen egy-egy tekintélyes fogolycsapat. Az erdőszélen egyszer azt is megfigyeltem, hogyan lopakodik a róka a kiszemelt zsákmánya után. Ezúttal fácán lett volna az áldozat, de megzavartam. Vettem is magamnak már az első fizetésemből egy remek kis belga gyártmányú 6 mm-es kaliberű flóbert puskát. Azzal jártam aztán az erdőt, a határt, és helyenként lelepuffantottam egy-két kártevőt, főleg szarkát. A következő évben aztán beléptem a bényiek vadásztársulatába, vettem egy duplacsövű sörétes vadászpuskát, és a jóemlékü Balázsy Géza kollégámmal eleljárogattam vadászni. Nyúl, fogoly, fácán akkor még elég bőven akadt. Jó lövő voltam, és így a saját területünkön kívüli környékbeli körvadászatokra is meghívtak. A kéméndi erdőben kora tavasszal Dr. Srankó Szilveszter körzeti orvossal, meg Kuchta Samuval, Kernend főjegyzőjével szalonkákra is vadásztunk, bevallom, kevés sikerrel. Régebbi epizódok és némi pletykálkodás A természetben való barangolásaim során gyakran elbeszélgettem a Garamban halászó idősebb bényi emberekkel. Ezek főleg a falu szegényebbjei voltak. Merítöhálóval halásztak. Sok minden érdekeset tudtam meg tőlük. Elmesélték például, hogy amikor még nem volt meg Bényen keresztül a vasút, delizsánsz (utasszállító postakocsi) szállította az utasokat és a postát. Amint az emberek meghallották, a faluba érkező delizsánsz postakürtjének a hangját, az asszonyok és a gyerekek kifutottak az utcára bámészkodni, hogy kiket hozott a postakocsi. Elbeszéléseikből természetesen nem hiányoztak az olykori pletykálkodások sem. Ilyen tekintetben bő anyaggal rendelkeztek az éjjeli örök meg Deméndi bácsi, a falu révésze. Mesélték nekem egyszer, hogy az egyik bényi ember gyanakodott a feleségére. Bebeszélte a feleségének, hogy két napra el kell utaznia. Kiment a vasútállomásra, és ahogy ott várakozott a vonatra, észrevette, hogy a kisfia leselkedik rá az állomásépület sarkáról. Odament hozzá, és megkérdezte, hogy mit keres itt az állomáson. - Idesanyám küldött, figyeljem meg, hogy idesapám fölszáll-e a vonatra - mondta a fiú. Fel is szállt, de a legközelebbi állomáson, Kernenden leszállt, és estére gyalog hazaballagott. A felesége csak hosszú zörgetésre nyitott neki ajtót. Közben gavallérjának sikerült az ablakon át elmenekülnie, de a férj hirtelen felháborodásában elkapta a feleségét, és leharapta az orrát. Addig harapta, míg az orra hegye nem maradt a szájában. Azt aztán - állítólag - le is nyelte, hogy elcsúfítsa hűtlen asszonyát. A nagy kiabálásra, sikoltozásra felfigyeltek a szomszédok, az egyik gazda gyorsan befogott, és a vérző asszonyt azon mód Kéméndre vitték orvoshoz, hogy megmentsék az életét. Később műtéttel a kórházban valamit javítottak az asszony orrán, és utána még a házasság is úgy-ahogy helyreállt. Volt szerencsém nekem is ezt a házaspárt persze már idősebb korukban - megismernem. Két év a csehszlovák hadseregben így, és a fentiekhez hasonlóan peregtek az én napjaim, hónapjaim, hovatovább az éveim is pedagógus pályám kezdő időszakában, amit a téli idényben egy-két bállal