Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Vonattal utaztam Párkányig, közben az érsekújvári igazolványomat összehajtogatva a kalapom belsejébe rejtettem, hogy csak a magyar határátlépési engedélyem legyen kéznél. Az viszont csak pár napra szólott, és ezt a határidőt sokszorosan túlléptem. Ezért, nehogy baj legyen, az átkelés előtt Párkányban bementem Dr. Herman Kálmánhoz, aki több párkányi intézménynek volt a hivatalos orvosa, nekem pedig a régebbi időkből jó barátom. Még legénykoromban Kernenden ismerkedtünk össze, és jókat mulattunk az ottani bálokon. Mondanom sem kell, hogy nagyon megörült nekem. Elmondtam, mi járatban vagyok. Kértem öt, igazolja nekem, hogy nála voltam, de megbetegedtem, náluk maradtam, mert feküdnöm kellett. Herman Kálmán szívesen megadta nekem ezt az igazolást, és hivatalos pecséttel is ellátta. így aztán nyugodtan mentem a vámhoz, hogy a csónakkal átkeljek a Dunán. Az ám, de csehszlovák részről pont az a vámos volt szolgálatban (Stareknek hívták), aki igen szerette "megcsiklandozni" a magyar utasokat, kéjelgett abban, hogy összevissza turkálja az emberek csomagját, átkutatja a zsebeiket, a pénztárcáikat, stb. Rögtön azzal kezdte, hogy ez a határátlépési engedély már nem érvényes, ez pedig komoly büntetés alá esik. Mutattam az orvosi bizonyítványt. Vagy háromszor is elolvasta, és megjegyezte: - Érdekes, a héten is, meg a múlt héten is beszélgettem Herman doktorral, és egyszer sem említette, hogy magyarországi vendége van. Aztán alaposan átkutatta az aktatáskámat, kérte a pénztárcámat, és felszólított, hogy mindent rakjak ki a zsebeimből. Ekkor már nagyon izgultam, de igyekeztem nyugodtan viselkedni, nehogy gyanút fogjon, bevigyen a vámosok szobájába, levetkőztessen, és a kalapomban megtalálja az érsekújvári igazolványomat. Ugyanis az előttem lévő utast szintén alaposan megvizsgálta, még a kalapját is levette a fejéről, és kiforgatta. Nem talált nála semmi elvámolni valót. Mikor aztán megengedte, hogy mindent visszarakjak a zsebeimbe, megkérdezte: - Mondja, a kalapjában nincs valami? - De van - mondtam én. Kissé elképedve kérdezett tovább: - Micsoda? - Egy kis ész - válaszoltam neki kissé tréfásan. - Legyen vele boldog - mondta most már kissé elmosolyodva Starek úr - és elengedett. Az utánam következő utastól csak megkérdezte, hogy vásárolt-e, vagy kapott-e valami ajándékot Szlovákiában. Annak negatív válasza után meg sem nézte a csomagját. Még volt mögöttem vagy három utas, azokkal is elég enyhén bánt. Mielőtt azután indultunk volna át a Dunán, odalépett Starek közel a csónakhoz és mondta nekem, hogy azért majd ő még megkérdezi Herman doktort, miért is kellett engem ilyen sokáig gyógyítania. Azt is hozzátette, hogy ez az ügy neki szerfelett gyanús! Én persze bölcsen hallgattam, a motorcsónak pedig elindult velünk a túlsó part felé Magyarországra. így aztán megúsztam azt, hogy esetleg pár napra visszatartsanak, őrizetbe vegyenek, büntető eljárást indítsanak ellenem, és végül becsukjanak. Az is kellemetlen dolog lett volna, ha Herman doktortól számon kérik, hogy adhatott ki részemre ilyen igazolást. Erre az igazolásra még egy alkalommal szükségem volt, amikor szeptember vége felé újra sikerült határátlépési engedélyt szereznem. Starekkal szerencsére nem találkoztam, de Herman Kálmánhoz azért benéztem, hogy elmeséljem neki a múltkori esetet. Mondta, hogy Stareket ő jól ismeri, elég gyakran