Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Megköszöntem a felkínált lehetőséget, azt azonban hozzáfűztem, hogy erről csak abban az esetben lehetne szó, ha Szlovákiában volnának magyar tanítási nyelvű iskolák. Másrészt arra is hivatkoztam, hogy a szüleim és testvéreim most már mindnyájan Magyarországon laknak, én pedig nem kívánok tőlük elszakadni. Egyébként az előző este feleségem említette, hogy az ismeretségünk körébe tartozó pedagógusoknak több, mint 90 %-a a kitelepítendők listáján szerepel. Hallott viszont egy-két olyan esetet is, amikor az illető kartársaknak valamilyen összeköttetés révén sikerült magukat reaktiváltatni, méghozzá visszamenőleges fizetéssel, de azonnal át is helyezték őket tiszta szlovák vidékre, Árva megye eldugott kisebb falvaiba. Ezek - úgy gondolom - el is vesztek, vagy el fognak végleg veszni a magyarság számára. Ez utóbbiakat nem említettem meg János bátyámnak, és egyelőre arról is bölcsen hallgattam, hogy nekem már van állásom Magyarországon, úgyszintén a feleségemnek is. Másnap aztán a Mistrík családnál ebédeltem. Nagyon kedvesen, szívélyesen fogadtak mind a szülők, mind pedig a gyermekeik. Közülük a Dezső és az Évi otthon voltak, Ica azonban nem jött meg. Ők nálamnál olyan 4-6 évvel voltak fiatalabbak. Dezső (mi Didónak hívtuk) Pozsonyban volt valamilyen vezető állásban, Ica úgyszintén, az Évi pedig gyógyszerész. 1938-ban a Mistrík család elköltözött a mi vidékünkről, Alsóváradról a Tiso-féle Szlovákiába. Annak idején mindnyájan jól beszéltek magyarul, most pedig már némileg akadozva. Ennél fogva a beszélgetésünk részben magyarul, részben szlovákul folyt. A nézeteinket illetően - megtartva a közös múltunk során kialakult baráti érzelmeket, gyermek- és ifjúkori közös élményeinket - már a beszélgetésünk kezdetén kitűnt, hogy két malomban őrölünk. Rögtön belém ötlött a gondolat, hogy mit tesz 9-10 év az emberben, a dolgok megítélése tekintetében akár a jelent, akár a múltat és akár a jövőt illetően. Szó sem volt részükről semmiféle magyarellenességről - Mistrík néni még most sem beszélt kifogástalanul szlovákul - mégis éreztem a levegőben részükről bizonyos hamis, de igen határozott felsőbbrendűségi tudatot a magyarokkal szemben. Mi lehet akkor a helyzet azoknál a szlovákoknál, akiknél semmiféle magyar vonatkozású környezeti hatás, kulturális tényező, és egyáltalán az egyazon, vagy egymás melletti területen élő különböző nemzetiségű csoportok egymás iránti szolidaritásának a gondolata, eszménye nem kapott, nem kaphatott helyet a gondolkodásukban, és helyette a szélsőséges nacionalizmus hatásai érvényesültek? Semmi más, mint az elvakult magyargyűlölet, a többszörösen túlméretezett hamis nemzeti öntudat és az ezekre épülő feneketlen erőszak gyakorlata. Ha önkritikusan nézzük ezt a kérdést, be kell vallanunk, hogy ebben valamennyire mi is ludasak vagyunk. Az igen pozitív előjelű Eötvös féle nemzetiségi törvény mellett az 1867-es kiegyezés után különböző, negatív előjelű nemzetiségpolitikai áramlatok is érvényesültek (Lex Apponyi, stb.), mégis azt kellett és kell tapasztalnunk, hogy Szlovákia a nemzetiségi elnyomás, nevezetesen a felvidéki magyarság elnyomása tekintetében a monarchiabeli magyar elnemzetlenítő törekvésekhez képest toronymagasan felette áll, nem is beszélve azok elképesztően durva módszereiről. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy bizonyos szlovák nemzetiségű szórványoknak a magyarságba történt asszimilálódása a legtöbb esetben nem durva és agyafúrt eljárások, hanem inkább bizonyos külső erőszak nélküli spontán folyamatok eredménye volt. Sajnos, a XX. század a nemzeti kisebbségek felfokozott elnyomásának az időszakává alakult, és ez alól a nagyhatalmak sem képeznek kivételt.