Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

vizisportok lehetőségeit, és így a strand kanadai nyírfákkal, sportpályáival, pompázó virágaival, ízléses kabinsoraival ékesítve és évről évre fejlesztve az érsekújvári ifjúság, középiskolások és egyetemi hallgatók mindennapos találkozóhelyévé vált. Itt fejlődött kiváló gyorsúszóvá és műugróvá a feleségem, mellúszóvá pedig a húga. A Tatárik lányok, Erzsi és Rózsi a felvidéki városokban rendezett úszóversenyeken több éven át általában mindig a dobogó legfelső fokán állottak, aranyéremmel a nyakukban. Az újságok is gyakran írtak kimagasló úszóteljesítményeikről. Nagy öröm volt számomra és Emil papa számára ugyancsak ez a mi találkozásunk. Én mélyen tiszteltem és szerettem őt, nemcsak mint apósomat, aki feleségem boldogult édesapjának a szerepét vette át ebben a minőségben, hanem mint fáradhatatlan alkotó, melegszívű kedves egyéniséget. Tiszta jellemét is gyakran megcsodáltam. A háború szele a strandot is megtépázta. Az oroszok elhordták a strandról a padokat, a ping-pong asztalokat, néhány kabin ajtaját leszerelték, stb. Amikor apósom értesült erről, felkereste az orosz parancsnokságot, ott erélyesen fellépett (bátor ember volt), és addig nem nyugodott, amíg az elhurcolt felszereléseket vissza nem vitték, vagy nem pótolták. Kemény munkával, már 1945 nyarán rendbehozta a strandot, átfestette a kabinokat és még a nyáron megnyitotta. A strand területe a Nyitra folyó két ága között a város tulajdona volt, ezt Emil papa a várostól bérelte azzal, hogy a belépőjegyek jövedelméből ő maga hozza létre és fokozatosan fejleszti a strand létesítményeit. A belépőjegyek eladásából, a kabinbérletekből származó minden jövedelmét évente mindig beruházta. 1945 után bérlet helyett a város alkalmazottjaként kezelte a strandot, egészen a haláláig. Apósom neve és személye igen széles körben ismert volt, s talán ezért volt, hogy abban a soviniszta, szélsőséges szlovák nacionalista világban őt nem bántották. Olyan tekintélynek örvendett a város lakossága és a Városi Nemzeti Bizottság előtt, hogy egyelőre az újonnan bevándorolt szlovák elemek sem merték különösebben kikezdeni. Egyszer mégis egy szlovák újságíró az egyik cikkében a következő megjegyzést tette: "Hiába öntözte Tatárik úr a magyar palántákat a szlovák Nyitra vizével, azok mégis elhervadtak." - Szép gesztus volt a Városi Nemzeti Bizottságtól, hogy a cikkíróval szemben apósomat védelmébe vette. Apósom neve és széles közérdekű tevékenysége ismert volt nemcsak a városban, de a szlovák nyelvű lakosság körében is. Tanítói és testnevelői képesítése volt. Tornabemutatóit még Csehországból is eljöttek megszemlélni. Ezeknek a bemutatóknak az egyik elötornásza diákkorában általában a feleségem volt. Sajnos apósom orvosi műhiba következtében 70 éves korában halt meg. Műtéten esett át, egy neves sebész operálta őt meg, de utána egy hónapig 40 fokos lázai voltak. Csak akkor jöttek rá, hogy körülbelül 20 cm hosszú gézt bennfelejtettek a sebben, amikor az felfakadt és ömlött belőle a genny. Pedig hát mindenki 100 évet jósolt Emil bácsinak. Erős, egészséges, jól megtermett, izmos ember volt. Hazaérkezésem és a családom viszontlátása életem egyik legnagyobb élménye volt. Nem győztük egymást szemlélgetni, nem győztünk egymásnak mesélni, mi minden történt velünk ez alatt a két és fél év alatt, amikor a barbárság felfegyverzett bajnokai elszakítottak minket egymástól. A kisgyermekeink - ahogy már 1946 júniusában a feleségem megírta nekem valóban nagyon kedvesek, aranyosan voltak, kíváncsian és állandóan nézegettek engem, folytonosan unszoltak, hogy meséljek nekik. Gyulus azt üzente a feleségem egyik vöröskeresztes lapján, hogy élő orosz lovat hozzak neki, a Zsuzsika meg babát kért. Ezt persze nem sikerült teljesítenem. De azért nem kérték számon, mert