Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

kapott beosztást. Ő intézte a felvidéki menekült pedagógusok elhelyezését. Mindjárt beosztott engem a táti általános iskolához. Mondta, hogy a feleségem beosztását is ő intézte, és már várta, mikor jövök meg. Dr. Krammer Jenő az érsekújvári gimnázium legkiemelkedőbb tanárai közé tartozott. Szüleimnél és Sándor öcsémnél Taton Másnap aztán elbúcsúztam a bátyámtól és Margit néniméktől, és elutaztam Tátra. A vasútállomáson az édesapám és Sándor öcsém várt rám, odahaza meg az édesanyám. Csodálatos érzés volt újra látni két és fél év után a háborús megpróbáltatások és a gyermekeik iránti aggódás által meggyötört szüleimet és ölelésükben érezni mélységes szeretetüket, a viszontlátás örömét, ami akkor hirtelenében áthatotta őket. A család szétszóródása, a családi otthon elvesztése, az ezzel és még egyebekkel járó megpróbáltatásaik mind édesanyámat, mind pedig édesapámat alaposan meggyötörték, és külsőre is legalább 10-15 évvel megöregítették. Még szerencse, hogy Sándor öcsémnek volt elég bátorsága ahhoz, hogy a robogó vonatról leugorva megszökjön az oroszok fogságából. Talajt fogott és lakást is kapott a táti általános iskolánál még 1945-ben. így aztán szüleimnek is volt hová menniük a cseh és szlovák nacionalisták szélsőséges magyargyülölete elől. Édesapámat háborús kitüntetéseiért és a magyar kultúráért folytatott kiemelkedő munkásságáért 1942-ben felvették a vitézi rend soraiba, ezért nem volt tanácsos Csehszlovákiában maradnia. Hazafias tevékenységéért várható volt, hogy bántalmazni fogják. Nem győztük egymásnak mesélni a sok-sok felgyülemlett "élményt"', amikből mindnyájunknak bőven kijutott. Szüleim értesültek a bényi elhurcoltatásomról, de édesanyám elmondta, hogy ő biztos volt az én hazatérésemben. Csodálatos az anyai sziv. Bármennyire is éreztem Taton az otthon melegét, és élveztem szüleim és az öcsém figyelmét, szeretetét, szívem mélyén ott ült a vágy, hogy ezek után mielőbb láthassam a feleségemet és két kisgyermekemet. Hogy lehetett ezt megoldani? Legális úton nem volt rá lehetőség. Ezért édesapám utánanézett a dolognak, és Németh Ferenc táti lakos személyében talált egy embert, aki vállalta, hogy másnap éjszaka átvisz a Dunán. Ő már nem egy alkalommal sikeresen megtette ezt az utat, járatos volt a csempészetben. Volt még amúgy is egy másik páciense, egy ebedi diáklány, aki az esztergomi tanítóképzőbe járt, és minthogy befejeződött a tanítás, nyári szünidőre haza akart menni. így aztán Németh Ferenc némi anyagi ellenszolgáltatásért vállalta mindkettőnk átvitelét a Duna felvidéki oldalára. Ez a vállalkozás nem ment a legsimábban. Úgy beszéltük meg a dolgot, hogy sötétedés után az öcsém lakásán találkozunk, odajött az ebedi kislány is. Németh Ferenc meg is érkezett oda, hozzáteszem, jó borgőzösen, a hóna alatt egy meglehetősen kisméretű evezővel. Nemigen örültünk neki, hogy félig-meddig ittas állapotban és egy parányi evezővel akar minket a Dunán átvinni. Mondta azonban, hogy ne féljünk semmitől, ennyi "üzemanyagra" minden alkalommal szüksége van. így aztán elindultunk. Egy darabig a Fő utcán mentünk. Útközben egyszer csak letette az árok partjára az evezőt. Látta ugyanis, hogy a szövetkezeti kocsma ablaka még világít, beugrott hát oda egy féldecire. Vártunk rá vagy tíz percet, és éppen elhatároztuk, hogy mi nem megyünk vele tovább, inkább visszafordulunk, amikor kilépett a kocsmából - mondván - mehetünk. Mi meg szót fogadtunk neki, mert mindkettőnket hajtott a családunk utáni vágyakozás.