Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Zoltán főhadnagy Nyíltparancsával a zsebemben - elindultam a felvidéki Bény községbe, hogy szeretett családommal legyek együtt, mire bejönnek oda az oroszok. Újra a Rózsadombon Budán Hét óra lehetett, mire felértem a Rózsadombra, a Zivatar u. 14. számú ház elé. Nyitva volt a kapuja, nem kellett mozgósítanom a házmestert. Lassan, eléggé fáradtan felcammogtam a második emeletre, a 11. számú lakás bejárata elé. A névtábla még mindig a régi: Dr. Véghelyi Lajos kísérletügyi főadjunktus. Margit néném veje volt. Fiatalon, 45 éves korában halt meg jelentős tudományos tevékenység után. Sokáig ácsorogtam a lakás ajtaja előtt - végül mély lélegzetet vettem, és megnyomtam a csengőt. Az unokanővérem, Margit néném megözvegyült leánya, az Alizka nyitott nekem ajtót, és ugrott a nyakamba. Pár percig nem is szólt egyikünk sem, csak nedves lett a szemünk. Végül Alizka jutott előbb szóhoz: - Isten hozott Lacikám, nézd Margitka (mert így szokta meg, így hívta az édesanyját), nézz ide Lívia (ez meg a lánya volt) kit hoztam én nektek! Margit nénim kilépett a szobából, Lívia pedig pongyolában a fürdőszobából. Boldogan csókoltam kezet, és öleltük, csókoltuk egymást. Ma már mindhárman a Farkasréti temetőben nyugszanak, Margit néném 103 évesen, Alizka 79 évesen, Lívia pedig 18 évesen halt meg, három hónappal az érettségije előtt, strúmaműtét után. Áldott legyen mindhármuk emléke! Lett volna mindjárt ezernyi kérdésünk és mondanivalónk, de eleinte mintha némákká váltunk volna, csak néztük, szemléltük egymást, és nagy öröm ült az arcunkon. Aztán meg hirtelen egymás szavába vágva csak úgy záporoztak a kérdéseink egymás felé. Én elsőként természetesen a családom iránt érdeklődtem. Azt már tudtam a feleségemtől és édesapámtól az 1946. év elején Úszmanyban kapott lapjaikból, hogy feleségem a két kisgyermekünkkel, Gyulussal és Zsuzsikával az anyósoméknál van Érsekújvárott. Azt azonban nem tudtam, hogy a nagy garami offenzíva idején először az Ipoly völgyébe, Ipolyszalkára menekültek Kubiss István, bényi plébános szüleihez, akiknek malma volt az Ipoly folyón, és hogy onnét aztán Gödöllőig jutottak el igen komoly viszontagságok között. Már az itteni rövid beszámolókból is kitűnt, hogy feleségem milyen hősies küzdelmet vívott a háború szörnyű viszontagságai között gyermekeinek a megóvása, táplálása és minden irányú ellátása érdekében, ugyanígy édesanyja és mozgássérült nővére egészségének fenntartása érdekében. Igaz, hogy ebben segítségére volt a húga, a Rozika, aki 1944-ben fejezte be orvostudományi tanulmányait és Krisztina, a két kisgyermek dajkája. Ám a családért való gondoskodás, a legnehezebb helyzetek megoldása a feleségem vállára nehezedett. Alizka nem maradt sokáig otthon, mert hivatalba kellett mennie, de Margit néném és Lívia mindenkiről elmondott valamit, szüléimről, testvéreimről, rokonainkról és természetesen magukról. így lassan kialakult az egész nagy család körképe. Egyetlen szomorú esetet kivéve, a rokonságot a háború folyamán - beleértve Budapest ostromát is - halálos veszteség nem érte. Az az egy viszont nagyon tragikus volt. Edit nevű unokanővéremen Piliscsévnél egymás után több orosz katona erőszakot követett el, utána pedig kihajtották az erdőbe, ahol kivégezték őt. Szüleinek egyetlen gyermeke volt. Édesapja a Balatonfűzfői Vegyiművek dolgozója, Edit pedig Budapesten a Hungária Vegyiművek vegyészmérnöke volt. Sajnos, nem egy ilyen tragikus eset fordult elő Magyarországon a szovjet "felszabadítás" idején.