Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

válogatott szavakkal köszöntem meg a fáradságát. Jól esett neki, mikor arról szóltam, hogy én még ilyen lelkiismeretes orvost életemben nem láttam, és amerre megyek, mindenütt el fogom mondani, hogyan hozta vissza az életbe egyik-másik súlyos betegét. A két beosztott orvostól is, ugyanúgy a nővérektől is elbúcsúztam, és megköszöntem a fáradságukat. A bécsi magyar származású orvos sejtett valami huncutságot, mert mikor kikísért, annyit mondott, hogy egészen jól csináltam, és mosolygott. Azzal váltunk el, hogy majd Bécsben találkozunk a Ferencváros - Ausztria középeurópai kupamérkőzés döntőjén. Könczey Tóni barátomtól is érzékeny búcsút vettem, kellemes egy hónapot töltöttünk el együtt a georgievszki hadifogoly járványkórházában. Barátságtalan teve Ahogy kijöttem a kórházból és mentem a hadifogolytábor felé, látom, hogy közel a kórház bejáratához áll egy tevefogat gazdátlanul. Egy teve volt egy könnyű szekérbe befogva. No, mondom, még ilyet se láttam. Letettem a cókmókomat az árok szélére, és közel mentem hozzá, hogy megszemléljem. Igen jámbor állatnak véltem. Mielőtt elléptem volna tőle, megsimogattam a hátát és kissé barátságosan megpaskoltam a hátsó combjánál. Erre a teve valami furcsa hangot adott ki, és menten oldalba rúgott, úgyhogy levágódtam az árok túlsó partjára és ott hanyatt estem. Jól megütöttem magam, jó darabig sajgott a hátam meg az oldalam. Még az volt a szerencsém, hogy én egész közel állottam a tevéhez, és így a rúgása inkább csak egy jókora lökés volt. Ha kissé távolabb lettem volna tőle, akkor a széles patájával nagyobb erővel rúgott volna oldalba úgy, hogy talán még valamelyik bordám is eltörhetett volna. Még ott lihegtem az árok partján, amikor a gazdája valahonnét odakeveredett. Mondtam neki, hogy mi történt. Ő meg azt mondta nekem, örüljek, hogy nem harapott meg, mert nagyon harcias egy állat. így végződött az én barátkozásom a tevével. A táborban a kényelmes kórházi ágy után nehéz volt megint megszoknom a priccset. A kórházi kalandos életem után már nagyon untam a tábori életet. Szépen tavaszodott, kellemes idők jártak már Észak-Kaukázusban is, de eseménytelen volt az életünk. Egyszer-kétszer kihívtak a parancsnokságra tolmácsolni, így például a Dinnyés Bandi esetében, amiről már előzőleg írtam. Néha a táboron belül kellett körletszemle esetén tolmácsolnom, ritkán a vasútállomáson vagy a városban a kiküldött kisebb-nagyobb csoportok munkahelyein. A táboron belül nagyon élveztük a seregélyek fészekfoglalásait, fészekrakásait. Igen sok seregély volt arrafelé, és a táborban a barakkok eresze alá rakták a fészkeiket. Udvarlásaik és a fészkelő helyekért való verekedéseik közben sokszor nagy zajt csaptak. Érdekes, hogy amennyire éber és félénk madarak nálunk a seregélyek, ott a táborban ránk se hederítettek, nem féltek tőlünk. Az oroszok továbbra sem szűntek meg emlegetni a "szkóra damojt". Komolyabb remények Egyszer csak úgy május közepe táján kezdtünk nekik hinni, hogy végre igazuk lesz, rövidesen hazaszállítanak. Miből következtettünk erre? Abból, hogy az orosz táborparancsnokság leadott a magyar táborparancsnoknak egy listát, amelyen 982 magyar hadifogoly tiszt neve szerepelt. Nem voltak a névsorban a csendőr- és rendőrtisztek, és még néhányan, pl. Dinnyés Bandi, a miniszterelnökünk öccse. A