Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Eszembe jutott ezzel kapcsolatban, mit mesélt Úszmanyban egy téli fahordás alkalmával Tarzán, a munkavezetőnk a téli farkasvadászatról. Farkasvadászat trojkával Ezt olyan helyen csinálják - mondotta - ahol jó széles út vezet az erdőn keresztül. Befogják a trojkát, ehhez a leggyorsabb lovakat használják fel, négyen ülnek fel a szánra, mégpedig két jó lövő vadász, akik, az útiránnyal háttal ülnek jó puskákkal ellátva, mögöttük egy ember és a kocsis. Visznek magukkal hosszú kötelet, amelynek a végére rá van kötve egy kitömött zsák, de inkább egy leölt kismalac, ezt az erdő szélén kötik rá a szánra. Aztán zsákban visznek egy élő malacot, amelyiket a vadászok mögött ülő ember tart az ölében. A zsák szája természetesen be van kötve, nehogy a malac kiugorjon belőle. Mikor már bent járnak az erdőben, a malacot tartó ember elkezdi visíttatni a malacot azzal, hogy jól megcsavarja a farkát. A malacvisításra megjelenik egy-két farkas, és a trojka után iramodik a kötélre kötött zsákmány után. A kocsis a lovak közé csap, mert nagyon kell sietni, a két vadász pedig váltott fegyverekkel lövi a farkasokat. Ezt a délutáni órákban csinálják. Másnap reggel aztán kimennek összeszedni a lelőtt farkasokat. Van azonban úgy, hogy egyikmásik lelőtt farkast a társaik reggelre felfalják. Hogy aztán ez így történik-e, vagy csak mese az egész, arról nem volt módunk meggyőződni. A másik utam Georgievszkből Pityigorszkba vezetett, ugyancsak tehergépkocsival. Onnét, az építkezésről tíz főnyi hadifoglyot hoztunk haza a táborba. Örülök, hogy ott járhattam és láthattam Lermontov szobrát, amely azon a helyen van, ahol Martinov nevü tiszttársa (és állítólagos barátja) pisztolypárbajban megölte Lermontovot, aki akkor még csak 27 éves volt, akárcsak Petőfi. A világirodalom nagy költői között tartjuk öt is számon. Érdekes volt, hogy Lermontov szobra előtt egy idősebb asszonyka állt és imádkozott. Ugyanis pravoszláv módon kétszer is keresztet vetett. Nem gondolom, hogy Lermontovért, hanem inkább valamelyik szentjüknek vélte Lermontovot. A tél elég rövid volt, de azért februárban még hűvösek voltak az éjszakák, még kénytelenek voltunk, legalább is félig-meddig felöltözve aludni. Már 1947-et írtunk, és még mindig a "Szovjetunió vendégei" voltunk. Mondtam is az egyik orosz tisztnek, Belajev hadnagynak, hogy már nagyon hosszúra nyúlt az alezredes által a vasútállomáson emlegetett vendégségünk. Azóta is gyakran emlegették és már a könyökünkön jött ki - hogy szkóra damój. Bíztató jelek, kellemetlen csalódás Az egyik napon kivezényeltek az oroszok a vasútállomásra az önként jelentkező tisztekből egy kisebb csoportot. Nagy örömmel, szinte üdvrivalgással jöttek vissza onnét és mondják, hogy most már végre valósággá válik a "szkóra damój". Ezt azzal indokolták, hogy vadonatúj szalmazsákokat kellett az állomáson kitömniük, aztán vagonokba kellett azokat rakni. Igaz ugyan, hogy csak körülbelül 20 szalmazsákot tömtek meg, de biztosra vették ennek a másnapi folytatását. Be is jelentették a másnapi munkaigényüket. De lógó orral, eléggé kormosán érkeztek vissza, mert szenet kellett nekik vagonokból kirakniuk. Ám az úgynevezett csehszlovák csoportot mozgósították. Különválasztották őket tőlünk, megfürdették, inget, gatyát, törülközőt, kapcát cseréltettek velük, hogy hazaszállítják őket Csehszlovákiába. Én és Kozma Laci maradtunk.