Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Az őrtornyokban lévő őröktől olyan segítséget kaptunk, hogy egyet-kettőt a levegőbe durrantottak, és rá-rákiabáltak a gyerekekre, hogy takarodjanak a helyükre. A gyerekek erre rá se fütyültek, tudták, hogy az őrök nem lőhetnek be a tábor területére, bármi is történik ott. Ők csak őrzői voltak a tábornak, a szökések elleni védelem ellátása volt a feladatuk. A belső rend fenntartása nem az ő hatáskörükbe tartozott. A parancsnokság értesült a gyerekek támadásáról, de sem onnét, sem az ügyeletes nevelők részéről senki nem mert segítségünkre jönni. így önmagunknak kellett a védelmünket ellátnunk. Azon az éjjelen alig aludtunk valamit, mert egyrészt a sebesültjeinket kellett ellátnunk, másrészt nem lehetett tudni, hogy a gyerekek nem indítanak-e ellenünk újabb támadást, ezért nem igen mertünk aludni. Másnap a parancsnokságon elmondtuk az eseményeket, és tiltakozásunkat fejeztük ki az ellen, hogy minket bűnöző gyerekekkel együtt tartsanak egy táborban. Mondtuk, hogy ez az állapot sérti a hadifoglyokkal kapcsolatban kialakult és valamennyi országra kötelező nemzetközi jogszabályokat. Hiányoltuk, hogy a nyugalmunk nincs biztosítva, és ha ez így folytatódik, esetleg még a testi épségünk, mi több, az életünk is veszélybe kerülhet. Ezért kértük a táborparancsnokságot és a gyerekek feletti felügyeletet ellátó nevelőtestületet, hogy sürgősen tegyék meg a szükséges intézkedéseket ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésére. Ugyanakkor a fentieket írásba foglalva a külső munkára beosztottak több példányban kicsempészték a táborból, és a különböző szerveknek megcímezve magyar és orosz nyelven postára adták. A táborparancsnokság és a gyermekek felügyeletét ellátó nevelőtestület sajnálkozását fejezte ki a történtekkel kapcsolatban, és tett bizonyos intézkedéseket (például fegyver nélküli éjszakai belső őrség felállítása), úgyhogy a következő néhány nap viszonylag nyugodtan telt el. A voronyezsi táborban A szóbeli és írásos tiltakozások hatására szeptember legelején kivittek minket mindnyájunkat a vasútállomásra, és személyvonattal átszállítottak a voronyezsi hadifogolytáborba. Ott aztán elég kemény dolgok történtek velünk. Azzal kezdődött a mi ottani életünk, hogy igen szigorúan megmotoztak, lezabráltak. Talán ennyire szigorúan még sehol sem motoztak meg. Mindenünket elszedték, csak azt hagyták meg, ami rajtunk volt, meg a tisztálkodó szereket. A kapu fölött nagy felirat hirdette: "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" Egy nagy helyiségbe tereltek be bennünket, ahol már voltak elszállásolt hadifogoly tisztek. A velünk szembeni barakkban szintén voltak hadifogoly tisztek, de a tábor hadifogoly állományának többsége legénységi volt. Mindjárt az első napon közölték velünk az oroszok, hogy dolgoznunk kell, semmiféle önkéntességről nem beszéltek. A már előzőleg is a voronyezsi táborhoz tartozó sorstársainktól megtudtuk, hogy a munkában igen szigorú normákat szabnak az oroszok, ehhez viszonyítva az élelmezés nem kielégítő, helyenként nagyon gyenge. Ezt aztán nekünk is már az első munkanapunktól kezdve volt módunk tapasztalni. Maga a város egy hatalmas romhalmaz volt, hosszú utcasorok, egész városnegyedek le voltak bombázva, a több kilométernyi 4-6 emeletes házak földig le voltak rombolva, csak kéményeik meredeztek az ég felé. Ezek tövében hevenyészve kialakított, összetákolt bódékban laktak az emberek, tetőzetük innen-onnan összehordott bádoglemez darabokból állott. Az újjáépítés még nem kezdődött meg,