Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

de ahogy utóbb megtudtam, alig két hét leforgása alatt teljesítette, miközben vagy 9-10 osztálytársát sikerült meglátogatnia. Útvonalának hossza kb. 700-800 km-t tett ki, zömében hegyes vidéken. Jenőnek természetesen nagyon megörültem, Pozsonyban jó barátok voltunk, többször szerepeltünk együtt a Móricz Zsigmond Önképzőkörben. Jól elbeszélgettünk a pozsonyi évek eseményeiről, a tanárokról, osztálytársakról, mindkettőnknek jól esett már ez a korai találkozó is. Tőlünk másnap Ógyallán és Komáromon keresztül a Csallóközbe kívánt elkerekezni. Én is vele mentem, hogy legalább Nagysallóig elkísérjem. Útközben még mindig volt elég mondanivalónk, ezért Nagysallón áthajtva még "nyeregben" maradtam, és Jenőt egészen Csekéig elkísértem. Ott aztán elbúcsúztunk egymástól. Eszembe jutott Bény. Csekén megérdeklődtem, hogy mennyire lehet ide ez a falu. Azt a felvilágosítást kaptam, hogy alig 20 km. Gondoltam magamban, hogy ha már ilyen közel járok hozzá, megnézem én magamnak ezt a helyet, amelyről Cserei annyi szépet és jót mondott el nekem. Fogtam magamat, irányt változtattam, és mint akit kötélen húznak, Fámádon, Kuralon és Érsekkétyen keresztül a kora délutáni órákban megérkeztem Bénybe. Enyhén lejtős, helyenként kissé dimbes-dombos vidékre érkeztem. A falu elején jobb kéz felé elhagytam a már említett és ott még mindig vagy 10 m magas középkori körsáncot, és innét már csak a templom előtti téren álltam meg Imre bátyám Gőricke márkájú kerékpárjával. Elbűvölt a látvány. Balkéz felé a környezetéből kissé kimagasodva előttem állott az Árpád-kori kettős tornyozatú román stílusban épült bényi apátsági templom, és tőle yagy 50 méternyire, az ugyancsak középkori úgynevezett keresztelő körkápolna. Jó darabig néztem, csodálgattam, azután elmentem a templomig, és körüljártam. A templom szentélye mögött közvetlenül a domb aljában folyt akkor még a Garam. Azóta odébb vezették. A dombról elém tárult a táj az erdőig, onnét tovább az Ipoly-völgye fölé emelkedő dombokig, előterükben két kisebb faluval, Kisgyarmattal és Garampálddal. Hát ez éppen nekem való hely - gondoltam magamban. A templomkert előtt megkérdeztem egy járókelőt, hogy merre lakik az iskola igazgatója. Nem messze innét, ott fent az iskoladombon, az iskola mellett - válaszolta egy olyan negyven év körüli férfi - és mutatta nekem a kérdezett házat, a kántorlakot. Erős kutyaugatás fogadott (ez volt a Bodri kutya), nem is mentem tovább, pedig a kutya láncra volt kötve, de megvártam, míg elém jön valaki. Akkortájt még féltem a kutyáktól. Jött is mindjárt egy olyan harminc év körüli középtermetű férfi, aki már első látásra is nagyon szimpatikusnak tűnt nekem. Rászólt a kutyára, és megkérdezte, hogy kit keresek. Bemutatkoztam, és mondtam, hogy az iskola igazgatóját. Ő volt a bényi róm. kat. népiskola igazgatója, a történelmi műemléktemplom kántora, Horváth Dezső. Életem végéig bennem fog élni már ennek az első találkozásunknak az emléke is. Rögtön, még kint az udvaron azt is elmondtam, hogy honnét jövök és mi járatban vagyok itt, milyen ügyben keresem őt. Szívélyesen fogadott, és behívott a lakásába. Mindjárt a jobbra lévő nyitott ajtóra mutatott. Mielőtt beléptünk volna a szobába, beszólt, hogy kit hoz magával. Két csinos hölgy volt odabent, Horváth Dezső igazgató felesége - Fónay Panni - és a későbbi feleségem - Tatárik Erzsébet tanítónő. Feledhetetlen találkozás! Közel egy óra hosszat beszélgettünk egymással. Ezalatt én mindent elmondtam magamról, ami őket érdekelte, az igazgató pedig ismertette velem a Cserei-féle állással kapcsolatos helyzetet. Ezt követően szóltam arról, hogy Cserei tájékoztatása