Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Ám nem volt mese, s így lassan elült a csatazaj. De egy csoport gyerek felnyomult a baloldali barakk padlására, eltorlaszolta magát, és aki a katonák vagy a tisztek közül meg merte közelíteni a bejáratot, azt kövekkel, fél téglával igyekeztek távol tartani. A "pszichiáter" ezredes Ezt a barakkot aztán sűrűn körülállta a katonaság. Egy ezredes rangú tiszt megközelítette az épületet és pisztollyal a kezében egy-két riasztólövés leadása után nagy beszédet mondott a padláson levőknek. Hogy, hogy nem, egyszer csak a gyerekek többsége egyenként lejött a padlásról, és megadta magát. Sorba kellett ülniük a kijelölt helyre, ahol a katonák egymáshoz kötözték őket. Voltak azonban olyanok is, akik nem voltak hajlandók lejönni a padlásról, azokért külön fel kellett menni, és le kellett őket kényszeríteni, persze javarészt fizikai erővel. Megtörtént aztán a nevelők segítségével a vezérek és a legmegátalkodottabbak kiválasztása, és teherautóval való elszállítása. Közben - ahogy már említettem - jól elpáholták őket a katonák. Ezzel véget ért a két bűnöző gyerekcsoport egymás, a nevelőik és a beavatkozó orosz tisztek elleni nagy háborúja. Estére elült a csatazaj. A vezérek és hangadóik elszállítása után a többi kárvallott elfogadta a nevelők felügyeletét. A tábor orosz tisztjei mintha kissé restelkedtek volna előttünk amiatt, hogy mi mindnyájan nézőközönsége lehettünk mindannak, ami a gyerekekkel volt kapcsolatban. Egyrészt kifejezték ama véleményüket, hogy súlyos hiba volt ezeket a bűnöző gyerekeket idő előtt ideszállítani, még mielőtt a hadifogolytábort felszámolták. Másrészt erősen kihangsúlyozták, hogy ezeket a bűnöző gyerekeket tulajdonképpen nekünk köszönhetik, a németeknek és szövetségeseiknek. Mégpedig azért, mert a háború folyamán mi romboltuk le a városaikat, a falvaikat, nagyon sok gyermek elvesztette szüleit, rokonait, akiket mi gyilkoltunk le akár katonaként, akár civilként. Ezek az árván, ellátatlanul maradt gyerekek azután akarva, nem akarva előbb-utóbb a bűnözésre adták a fejüket, szerte-széjjel bolyongtak az országban, és sok kárt okoztak a szovjet társadalomnak. Azt természetesen el kell ismerni, hogy van ebben a vádaskodásban bizonyos igazság, mégpedig az, hogy ezek a gyerekek javarészt a háború áldozatai. Sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon miket mondhatott, vagy ígérhetett a padlásra menekült gyerekeknek az ezredes, akinek az elhangzott beszéde után a vad tekintetű, a végsőkig elszánt gyerekek is megjuhászkodtak. Tőlem is sokan kérdeztek ilyesféléket. Én erre nem tudtam válaszolni, mert bár a bejárattól nem túl messze voltam az öt némettel, a farakásokra is felmásztunk, de sem az ezredest nem láttuk, amikor beszélt az ifjakhoz, sem a szavait nem hallottuk, legfeljebb némi erélyesebb hangfoszlányt. Nádasy Alfonz atya, a tábor egyik lelkésze is kérdezte tőlem: - Te Laci, mit mondhatott az ezredes ezeknek a megátalkodott gyerekeknek, hogy ilyen rövid idő alatt le tudta őket szerelni, hatni tudott rájuk olyannyira, hogy önként megadták magukat. Szerintem - folytatta Nádasy Alfonz - ez az ezredes volt az egyetlen, aki pedagógiailag, ezen belül lélektanilag helyesen fogta fel a kérdést, annak megoldását. Mindenesetre a látottak szerint remek pedagógiai érzékkel rendelkezik mondta Alfonz atya. Alfonz atyának is azt a választ kellett adnom, amit a többieknek, hogy sajnos nem tudom, mert odakint az ezredesnek egy szavát sem hallottam. Megígértem azonban, hogy utána nézek, mert számomra is izgalmas ez a kérdés. Megtudom, mégpedig hiteles forrásból - Arnoldtól, a már említett német tolmács és mindenes barátomtól, aki