Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

eldöntöttem, hogy én ezt nem tudom vállalni. Volt a dologban ugyanis egy olyan vonatkozás, hogy a szökés sikere esetleg még emberáldozatot is követelhet. Megköszöntem, hogy gondoltak rám, és megígértem, hogy amit csak lehet, a magam részéről mindent megteszek a szökésük előkészítése érdekében. Ugyanakkor becsületszavamat adtam nekik a teljes titoktartásra. Nem kérték ezt tőlem, de gondoltam, hogy helyes, ha ezt teszem a nyugalmuk érdekében. Körülbelül két napra rá Béla elmondta, hogy még két vezérkari tiszt is indul velük, de csak Voronyezsig mennek együtt, amint sikerül átjutniuk a Don folyó vasúti hídján, útjaik kettéválnak, ő Néveri Lacival folytatja az útját. Engem arra kért, hogy amennyiben vállalom, nagy segítségükre volnék, ha a csomagjukat valahogy kicsempészném a táborból. Még annyit mondott, hogy ő már kinézett maguknak egy létrát, valamiféle szerszámokat, vödröt szerzett a konyháról, és alkalmas időben mint tatarozó brigád a konyipark egyik épületének a tatarozására osztatja be magukat. Én Béláék csomagja ügyében szóltam Abgyejevnek, hogy a barakkok előtt már eléggé megkoptak és helyenként kiszáradtak a gyeptéglák, jó lenne azokat felújítani. Ezzel ő egyetértett, elintézte, hogy mint már annak idején, a konyiparkból megkapjuk a kocsit, persze lovak nélkül, megbízott, alakítsak egy négy vagy öttagú brigádot, kapunk szerszámokat is (egy ásót meg egy csákányt), és mehet a munka. 1946. június 24-én pont a születésnapomon ezzel a kocsival csempésztem ki a táborból Gaál Béla és Néveri Laci közös csomagját a konyipark mellé, ott adtam át nekik. Megöleltük egymást, és szerencsés utat kívánva, könnyes szemmel búcsúztam el tőlük. Mindkettő oroszosan volt öltözve, rövid szárú csizma, nyári nadrág, váll-lapok nélküli gimnasztyorka meg sapka, ahogy az oroszok jártak akkoriban. Az előzmény pedig az volt, hogy Abgyejev jelezte az őrségnek, hogy az én vezetésemmel egy hadifogoly brigád szekérrel gyeptéglát fog szállítani a táborba. Eresszék majd be, meg ki a nagykapun. Mi először kimentünk a torony alatti kiskapun a konyiparkba a kocsiért. A környéken kerestem egy alkalmas üres terepet, és ott nekiláttunk a munkának. Nem messze tőlünk két asszony árult tejet, a három munkatársam vásárolt is tőlük. Hoztak magukkal ki tejre kulacsokat. Krjukov alezredes ezt engedélyezte a foglyoknak, csak a tejet a táborba bevinni nem lehetett, kint kellett elfogyasztani. Persze ezt az őrség nem vette komolyan, mikor-hogyan, általában szemet hunytak felette, ha valaki élelmiszert hozott be a táborba. Mikor a kocsit megraktuk gyeptéglával, szóltam az őrségen, hogy engedjenek be a nagykapun. Ez megtörtént, és odabent leraktuk a gyeptéglákat, társaim leadták a tejjel teli kulacsokat és újabbakat hoztak magukkal. Ekkor került a kocsi aljába Béla hátizsákja két ülésdeszka alá. A gyeptéglás kollégáknak meg szóltam, hogy nekem is lesz odakint egy kis üzleti ügyem, ezért viszem ezt a hátizsákot. Volt ugyanis többször, hogy a táborból csempésztünk ki eladásra dolgokat, lepedőket, inget, gatyát, törülközőt, stb. Kissé dobogott a szívem, amikor szóltam az őrség parancsnokának, hogy nyissák ki a nagykaput, mert azt minden térés után lezárták. Ő odaadta a kulcsot az ottlévő szolgálatos őrnek, aki viszont nem nézett be a kocsiba, csak kinyitotta a kaput, intett, hogy mehetünk, és még annyit mondott, hogy "davaj bísztra" - menjünk gyorsan. Ezzel aztán leesett a nagy kő a szívemről. A fiúk megint vettek tejet, lehet, hogy a palacsintasütőknek. Eltoltuk a kocsit a kitermelő helyig, társaim leültek pihenni, én meg leemeltem a kocsiról a hátizsákot, és elvittem Béláéknak a konyipark mögé. Ez akkor üres volt, az állatok etetése már megtörtént, a szolgálatban lévő két orosz meg valahová elcsámborgott. így hát szerencsésen alakultak a dolgok, társaim sem láthatták a búcsúzásunkat, mert az a konyipark mögött zajlott le.