Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Ezek után próbálja meg valaki is exhumáltatni a hozzátartozóját Úszmanyban. Szomorú és tanulságos történet a hadifogoly hősök sorsáról. Garay János írja egyik versében: „A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket. S ha jelennek halványul sugara A régi láng ragyogjon le honára" De hol az ősöm sírlaka? - kérdezhetné sok magyar lelkes fiatal. Ismeretlen helyen messze idegenben - hangzik a válasz. Nincs hát hová mennünk. Ám ha így is van, így hozta a sors számunkra, hogy őseink száz és százezrei idegen, ismeretlen tájakon nyugszanak, nincs okunk a csüggedésre, nem vagyunk mi törpe nép, ezt bizonyítja ezeréves múltunk és jelenünk a Kárpát medencében. Ennek tudatában és erre épülten kell helytállnunk az újabb ezredév küszöbén minden további megpróbáltatásaink túlélésének reményében. Lélekszámra ugyan nem sokan vagyunk, de tehetségben a nagyok közé tartozunk, igaz, eléggé szétszórtan a nagyvilágban. Mielőtt rátérnék az úszmanyi tiszti hadifogolytábor feloszlatásának és helyünkbe bűnöző gyerekek intézeti elhelyezésének problémáira, megemlítenék még egy-két érdekességet az ottani életünkből. A zab ellopik 1946 tavaszán, amikor már valamennyire kizöldült a határ, Áchim Bandival és még két társunkkal kint voltam a táborból vezetékes rádiót szerelni az egyik tiszti lakásban. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a vezeték szögesdrótból volt, csak a lakásban csipkedtük le róla a szögeket. Látni kellett azt a boldogságot, a családtagok ragyogó szemeit, amikor a vezetékes rádió megszólalt a szoba falán. De nem is ez az érdekes, hanem egy, még Úszmanyban felejtett román hadifogolynak a megnyilatkozása. Ahogy a munka után jöttünk visszafelé a táborba, látjuk, hogy az említett román hadifogoly legelteti egy alighogy kizöldült füves részen a tábor két gebe lovát. Olyan soványak voltak, hogy szinte kilátszottak a csontjaik. Áchim Bandi odaszólt a románnak: - Hallod-e frátye, miért nem eteted jobban a lovaidat? Olyan soványak, hogy talán rövidesen meg is döglenek. - Ha megdeglik, megdeglik - mondta a román. - Zab kéne ezeknek - szóltam én közbe. - A zab ellopik - felelte a román. - Ki lopik? - folytattuk a kérdezősködést. - Ki lopik? Érnagy lopik, alezredes lopik, mindenki lopik. Románia nagyon lopik mondta a román fogoly -, de így nem lopik. Egyébként erről az esetről jut eszembe, hogy a lopást az oroszok cap-carapnak hívják, kézzel pedig úgy mutatják, hogy a jobb kezükkel leírnak maguk előtt egy félkört a zsebük irányában. Dr. Áchim különben igen jó megfigyelő volt. - Te Laci - mondja nekem egyik alkalommal - az oroszoknál három ütemű két ember találkozása. - Hogy-hogy? - kérdem én. Bandi pedig elmondja: - Figyeld meg, ha két orosz találkozik egymással, az első ütem a hangos "zdravsztvujtye, zdravsztvujtye" (üdvözlöm, üdvözlöm). Esetleg még kezet is fognak. A második ütem, hogy mind a kettő jobbra tekint, balra tekint, körülnéz, hogy nem jön-e,