Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

éppen szabadságon volt, és Abgyejevet sem láttam sehol, nem volt kihez fordulnom segítségért. Fáztunk meg éheztünk a fogdában. Ellenben az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Marúszja, a gépkocsivezetőnk nagyon karakánul kiállt mellettünk, és konkrétan be tudta bizonyítani, hogy a hadnagy hol és mikor, mennyi árut értékesített. Azt is elmondta, hogy látta, amikor a hadnagy cinkostársaival megfejte a zsákokat, és utána beöntözték, hogy a súlyuk meglegyen. Marúszja azt is elmondta, hogy a hadnagy néhány tábla szalonnát is eladott, a szalonna súlyát besózással pótolták, a sót meg szintén beöntözték. Ezen felül Marúszja vallomása szerint - a hadnagy két zsák rizst félretétetett, azt meg a hadnagynak valamiféle rokona vitte el. Még az volt egyben a szerencsénk, hogy Marúszja vallomását az őr is részben alátámasztotta. Ő ugyan nem látta a hadnagy műveleteit, mert állandóan velünk volt a vasútállomáson, de azt tapasztalta, hogy a hadnagy általában részeg volt. A központi raktárban a rakodást nem mi végeztük, a lopás meg az áru értékesítése már valószínűleg ott és a vasútállomásra vezető úton megtörtént. Hogy miért állt Marúszja annyira egyértelműen mellénk a nyomozás során, nem tudom. Feltételezem, hogy az irántunk táplált együttérzésből, mert látta, milyen becsületesen holtfáradtra cipeltük magunkat. Feltehetőleg az is közrejátszott, hogy az áru egy részét a központi raktár gépkocsija szállította ki nekünk az állomásra. Előfordulhatott, hogy a hadnagy annak a gépkocsinak a vezetőjével játszott össze, Marúszja pedig attól tarthatott, hogy esetleg őt is gyanúba fogják, ezért állt az igazság oldalára. A harmadik napon minket kiengedtek a fogdából, becsületes munkánkért és bátor magatartásunkért táborparancsnoki dicséretet kaptunk. A hadnagyot viszont többé nem láttuk. Egyszer Gaál Bélával kint voltunk Marúszjáék lakásán. Béla szerzett Marúszjának egy olcsó karórát, és Marúszjától tudtuk meg, hogy a hadnagyot Szibériába száműzték, állítólag 10 évet kapott. Újabb kalandos kiküldetés Szólnom kell egy másik vételezésről is. Ezúttal a táborparancsnokság egy hadnagy és egy géppisztolyos őr kíséretében 3 hadifogoly tisztet küldött ki teherautóval Tambovba, becslésem szerint olyan 160-180 km távolságra, ahonnét az ottani hadifogolytáborból ruhaneműt kellett volna hoznunk. Oda való megérkezésünk után kiderült, hogy itt valami tévedésről van szó, mert ami ruházatuk van a raktáraikban, arra mindre szükségük van a saját foglyaik számára. Ellenben ha akarjuk, meszet tudnak adni, abból van nekik bőven, és így mégsem jöttünk hiába. A hadnagyunk úgy döntött, hogy visszük a meszet. Nem tudja ugyan, hogy mennyi meszünk van - mondta a hadnagy - de arra mindig szükség van a latrina, az állatok szálláshelyeinek stb. a fertőtlenítésére. Kiadta ezért a parancsot, hogy rakjuk meg a teherautót mésszel (oltatlan mészről van szó). Ez megtörtént. Egyébként csak pár nap kellett volna ahhoz, hogy találkozzam Gyula öcsémmel. Ő is szovjet hadifogságban volt, mégpedig Marsanszk városában, ahonnét Tambovba szállították őket, méghozzá a mi ottlétünk után alig egy hétre. Aztán értesült róla, hogy én ott jártam, mert írásban otthagytuk az úszmanyi tábor tisztjeinek a névsorát, már persze azokét, akiket ismertünk. Útközben hazafelé az egyik faluban nagy csoportosuláshoz érkeztünk. Lakodalom volt az egyik háznál, aminek nemcsak vendégei voltak, hanem sok bámészkodója is. A hadnagy megállította a gépkocsit, és bement a házhoz. Nemsokára az őr is, meg a gépkocsivezető is. Ám amikor odabent megtudták, hogy magyarok vagyunk, minket is beinvitáltak. Megkínáltak hússal, piroggal (náluk ez afféle sütemény) meg vodkával.