Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

A repülőgép eltűnése után riadót rendeltek el, és néhány órán belül a Magyar Vörös Hadsereg említett egysége elvonult tőlünk. Ez úgy 1919 május végén, vagy június elején lehetett. Az egyik szakácsnak volt kalitkában egy csókája, azt elvonulásuk előtt odaajándékozta a bátyámnak. Azt nem tudom, hogy ki kezdeményezte a harcot, a magyar fél, vagy pedig a csehek. Tény, hogy a falu végén lévő üteg még aznap leadott egy-két sorozatot Léva irányába, és távolabbi géppuskaropogást is lehetett hallani. A nagyobb összecsapás a környékünktől már kissé távolabb, csak másnap bontakozott ki. A csatazaj is mind távolabbinak tűnt, az ágyúüteget is áthelyezték Barsendrédről. Én az ezt követő eseményekből már csak arra emlékszem, hogy a falunkon keresztül Nagysalló irányába elég sok sebesültet szállítottak a katonaság által kirendelt paraszt- és uradalmi kocsikkal is. Utólag tudtuk meg, hogy a Magyar Vörös Hadseregnek sikerült áttörnie a csehszlovák hadsereg vonalát, és a harc zömében Érsekújvár körzetére tevődött át. Az is ismeretes, hogy a Stromfeld Aurél által vezényelt Magyar Vörös Hadsereget, amely jelentős győzelmeket ért el a csehszlovák csapatok elleni harcokban, azok visszaszorításában, a nyugati hatalmak a Dunáig és attól keletre kijelölt demarkációs vonalra rendelték vissza. Ennek a rendelkezésnek a Magyar Tanácsköztársaság eleget tett, majd a Tanácsköztársaság bukása után a trianoni békeszerződés következtében Magyarország elvesztette területének kétharmad részét. A Felvidék, ahol mi laktunk, a Csehszlovák Köztársaság birtokába jutott. Magyarország ezeréves határainak szétszaggatása, területének feldarabolása roppant nehéz helyzetbe hozta az országot és az országtól elszakított magyar etnikumot. Több mint hárommillió magyar kisebbségi sorsba kényszerült. Családok, családtagok, rokonok, barátok és ismerősök szakadtak el egymástól. Az utódállamokban a magyar nemzetiségű közalkalmazottak közül sokat elbocsátottak, kiutasítottak, egzisztenciák tízezrei mentek tönkre. Ezek mind ismert tények. Szüleim a hat, ill. később hét gyermekükkel bizonyos tortúrák (átképzés, csendőri felügyelet) után megmaradtak Barsendréden az ottani magyar tanítási nyelvű róm. kat. elemi iskolánál. Számomra az új határok annyit jelentettek, hogy elemi és középiskolai tanulmányaimat már Csehszlovákiában végeztem, három elemi osztályt Barsendréden magyar nyelven, a negyediket Kistapolcsányban szlovák nyelven, a gimnázium öt osztályát Léván szintén szlovák nyelven, a tanítóképzőt pedig Pozsonyban magyar nyelven. Az utóbbi kettő állami iskola volt, ahol még monarchiabeli tanárok is tanítottak, meg új képesítésű magyar, szlovák és cseh nemzetiségű tanárok. Közülük mint ember, mint pedagógus, író, publicista egyaránt toronymagasan kiemelkedett Szalatnai Rezső. Ő lett pedagógus pályám mindenkori példaképe. A pedagógus pályára Dr. Szerényi Ferdinánd igazgatása és Szalatnai Rezső osztályfőnökünk kiváló és körültekintő irányítása mellett a pozsonyi tanítóképzőben igen sokoldalú felkészítést kaptunk. Tanulmányaim során nagyon érdekelt a zene is. Még lévai gimnazista koromban kezdtem el hegedülni Henkey István karnagy, később pedig Kolovrat József katonazenekari karmesternek a tanítványaként, és ezt folytattam azután Pozsonyban is a Városi Zeneiskolán Aktardieff György hegedűművész tanítványaként. Ilyen körülmények és viszonyok között zajlott le az én életem a pozsonyi diákéveim lezárulásáig és a tanítói oklevél megszerzéséig. Gyermekkorom tarka világához sok kisebb-nagyobb élmény kapcsolódott. A két legemlékezetesebb közül az első, ahogy már az eddigiekből is kitűnik, a Magyar Tanácsköztársaság hadseregének környékünkben győzelmeihez kapcsolódik. A második nagy gyermekkori élményem az 1849. április 19-i nagysallói fényes magyar