Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

Bodri Ferenc: Vörös Béla kisvilága (1999)

Az időpontokban és megoldásokban ugyan eléggé változatos, szívesen mellőzném mégis az alkotók „külföldre kerülésének" közismert történeteit. A legkorábban Csáky József indult el Szegedről gyalog. Párizsba a következő esztendő, 1908 nyarán érkezett, menetközben alkalmi munkákat vállalva meg-megtelepedett, így keresve meg a további cipőket és a más útravalót. Az útrakelések indítékai is mozgalmasak, fordulatosak. Hárman Erdélyben születtek a lexikonban szereplők közül, a kettős indíték esetükben kiváltképp érthető, sorstépő század gyermekei. Az esetenkénti oknyomozás eredményei sem lebecsülendőén változatosak - mindegyikőjük akár egy sorsregény. A húszas évek közepe táján már „a bolond évek Párizsába" néhányuk Csákynál kényelmesebben jutott: Vörös Béla az 1922-24 közötti budapesti bemutatkozásai sikerével 1925 őszén Beöthy István szobrász és Körmendi András festő társaságában a képzőművészek Szinyei Társasága utazási pályadíját nyerte el, mellé a műgyűjtő Nemes Marcell alapítványának ösztöndíját - ekként kezdődött az igazi „sorsregény". A maga curriculum vitae-jét ő ugyan nem írta meg, de Dévényi Ivánhoz írt leveleiből, Wehner Tiborral folytatott beszélgetéséből kirajzolódik korábbi sorsának vonalhálózata, az életút íve pontosan követhető. A későbbi jelesebb tartózkodások helyszínei, egyben az átszállások időrendje és fordulatai ugyanígy. Elszomorító, hogy „a végállomásig" a tőle korábban „kiszálló" Dévényi már nem juthatott: a személyes varázsában és műveiben egyaránt nagyszerű „távoli barát" hamvait Esztergomban illően a remek Zolnoy László, és egy váratlan felkérésből, duplázott bánattal a Haldokló fiú szobránál e sorok jegyzője búcsúztatta 1983. május 19-én. Eredményeiben, hatásaiban és egészében akár „sikertörténet" lehetne századunk magyar képzőművészetének históriája, de a nemzeti fátum többszörös érintésével és az értetlenség állandó itthoni kényszerében (stb.) aligha az: igazán gazdagok csak a Dunától távolabb beérettek és a mégis kiemelkedő hazaiak érdemének közös felidézésével együttesen lehetünk. A sokszínű és felfénylő sorba az egykori esztergomi parasztvendéglös gyermeke méltán állítha-