Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Bodri Ferenc: Vörös Béla életműve Esztergomban (1975)

Vörös Béla mégsem épít „káromkodásból katedrálist", művészetében ugyan a pacsirták dala szól, de az erdők és mezők „alapzaja" nélkül, akárha lemezről hallanánk süket termekben felvett zeneműveket. A rajzokban, a pasztell- és olajképekben, a negatív domborművekben inkább megtalálható a közönség és a külvilág által inspirált művész pillanatnyi hevülete. Ezek egy elkötelezetten indulatos mester síkokba formált és színekre bontott tanúságtételei. [...] Vörös Béla akár elefántcsontfaragással, ékszerek és dísztárgyak alkotásával foglalkozik, visszafojthatatlan „szobor-szenvedély" lobog benne, „szenvedélyesen, tüzes lélekkel harcol" a plasztikai önkifejezés lehetőségeiért. Hasonló erővel izzik a hazai tájak meghódításának vágya is, részt vesz az UME, később az Európai Iskola kiállításain, a háborús esztendők kényszere szakítja meg szeretettel őrzött hazai kapcsolatait. Franciaországi tárlatainak sora 1928-tól folyamatos. De a húszas évek Párizsa már a szürrealizmus forradalmát éli, a konstruktivizmusnak pedig másutt találhatók az igazi műhelyei. Vörös Béla tehát a maga kubista ihletésű formatanával alighanem elkésve érkezett. Picassóék és mások már iskolát teremtettek abból, ami másfél évtized előtt még a falakon kívüli volt. Az École de Paris a plasztikában mégis inkább a megőrzés és nem a megújítás mozgalma lehet, ebben az „iskolában" Vörös szobrászatát kivételes hely illeti meg. Hiszen a kollektív áradatban önálló plasztikai formákat, egyéni világot tudott teremtem. Ebben a folyamatban a benne élő megtartó és teremtő vágyak „vad csatáját" látjuk, az olykor talán még groteszket is idéző műveken az „örökös egyezség és ellenkezés" önmagában teremtett szintézise érezhető. A tetszetős felszínek kialakításában pedig az iparművészeti indíttatásnak, az elefántcsont-faragásnak lehet jelentős szerepe. A szobrász munkásságának talán legrokonszenvesebb vonása ez az állandó állítás és kételkedés, a teremtés felelősséggel vállalt gyötrelmei. A műveket modernné mindezek összecsengése teszi, egy Vörös-plasztika sohasem harsány és sohasem túlfinomult. = Jelenkor, 1975/12/1127-1128.