Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Hogyan lettem Bakony-kutató? (Ilosvay György)

már nem múzeumi helyiség). Attilával együtt mentünk fel az igazgatói irodába, ahol Tóth Sándor nagyon kedvesen fogadott minket, annak ellenére, hogy annyiban csalódnunk kellett preparátori tudományában, hogy a megcsodált szárnyast nem ő tömte ki. Mint megtudtuk, rovarász létére nemigen mélyedt el a gerincesek tartósításának rejtelmeiben. Itt találkoztunk először akkori preparátorával, Kasper Ágival. Miután elmondtuk, hogy kik vagyunk, s mit keresünk a Bakonyban, mindjárt felajánlotta a múzeumi „csapat", hogy meglátogatnak minket Bakonybélben, s elmegyünk egy közös gyűjtőútra. Ez akkor mindenképpen nagy megtiszteltetésnek számított, hiszen olyan szakemberek kezeltek minket majdhogynem kollegaként, akikre mi, egyszerű diákok felnézhettünk, tanácsokat kérhettünk. Persze éltünk a lehetőséggel, s a tanácsokon kívül mindjárt kértünk mást is. Ennek tárgyiasult formája 10 egérfogó volt, mivel bebizonyosodott, hogy a magunkkal hozott csapdák súlya ugyan nagy, de száma kevés. Reméltük, hogy a csapdaszám emelésével arányosan nő majd a fogási arány is. Természetesen a könyvtárat és a természettudományi kiállítást is megnéztük, ahol Gyarmathy néni és Juliska néni (Hermann Júlia) kalauzolt minket felejthetetlen szeretettel és ügybuzgalommal. Visszaérve Bakonybélbe felszedtük a saját csapdáinkat, melyekben csupán egy pórul járt széncinkét találtunk. A kölcsönkapott fogókat új helyen, a patak közelében állítottuk fel, bizakodva a nagyobb fogási arányban. Szegény cinke annyira megsérült a csapóvastól, hogy csak arra volt jó, hogy tetemét csalinak használjuk a futrinkacsapdánkban. Július 25-én, borús időben, reggel hatkor indultunk útnak azzal a céllal, hogy a Tisztavíz-forrás, a Lapos őrház és a Pénzlyuk-barlang környékét térképezzük fel. A kék jelzésen haladtunk, majd letértünk a barlang irányába. A jelzés ellenére a „likat" csak nagyon nehezen találtuk meg. Nemcsak a jelzést, de egymást is elveszítettük, de szerencsére rövid ijedt keresgélés után éppen a barlang bejáratánál akadtunk ismét egymásra. Na, ha már ilyen szépen mindent megtaláltunk, akkor nincs más hátra, minthogy valahogy lejussunk az üregbe. Kötelünk nem lévén úgy gondoltuk, hogy a közelben található iszalagok alkalmasak lehetnek a leereszkedésre, s tudunk fogni néhány denevért. Miután a megfelelő hosszúságúnak ítélt „kötelet" összeszedtük, sorsot húztunk, hogy melyikünk fogja az iszalag végét, s melyikünk próbál lejutni a barlangba. Tamás volt a szerencsésebb (szerintem pedig én), úgyhogy egy lepkeháló kíséretében ő kezdhetett leereszkedni. Mivel a barlang fala egyre távolodott tőle, s az üreg alja sem volt látható, így rövid tanakodás után úgy döntött, hogy visszajön a felszínre. Azért még búcsúzóul a lepkehálóval sikerült elkapnia egy hosszúszárnyú denevért. így esett meg, hogy jelentősebb barlangászati tapasztalatok nélkül fejeztük be ezt a kísérletezést. A Pénzlyuk rejtélye azonban nem hagyott nyugodni minket. Jó néhány évvel később, mint muzeológusok, megfelelő erősségű és hosszúságú kötélhágcsóval sikerült lejutnunk a barlangba. Ekkor döbbentem csak rá, hogy milyen közel álltunk egy komolyabb balesethez. A barlang mélysége több mint tíz méter, alakja pedig olyan, mint egy fordított tölcsér. Ezért tűnt el Tamás lába alól a támasztékul 183