Tóth Sándor: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 29. - A Bakonyvidék és a Balaton-medence szitakötő-faunája (Insecta, Odonata) (Zirc, 2005)
Eredmények
tartozó fajokat engedély nélkül gyűjteni nem szabad. A védettség vonatkozik a lárvákra is. Kellő gyakorlat és fajismeret megszerzése után, a taxonok jelentős részét biztonsággal felismerhetjük a terepen. Ezért az utóbbi időben, természetvédelmi okokból is, iparkodtunk minél kevesebb állatot befogni, illetőleg az élő egyedeket a szükséges vizsgálat elvégzése után lehetőleg szabadon engedni. A faunakutatás során fontos szerepe lehet a lárvagyűjtéseknek. Az idősebb lárvák egy részét élő állapotban (az imágókhoz hasonlóan) ugyancsak megvizsgálhatjuk a terepen, majd visszahelyezhetjük őket a tenyészőhely vizébe. A lárvák identifikálása azonban lényegesen nagyobb gyakorlatot kíván, és az esetek egy részében (pl. mikroszkóp hiányában) nem is megoldható. Ilyenkor, ha lehetőség nyílik rá, célszerű élő lárvákat hazavinni és megfelelő, a vízből is kiemelkedő növényekkel ellátott edényekben, kibújásig laboratóriumban tartani, majd az imágót meghatározni. A szitakötő kutatás különösen „humánus" módszere a lárvabőrök gyűjtése. Ezek az ún. exuviumok ugyanis fajra többnyire biztonsággal meghatározhatók. Ezért az odonatológusok körében egyre inkább kezd elterjedni a gyűjtésük. A lárvabőr egyben annak is bizonyítéka, hogy a hozzá tartozó szitakötő az adott víztérben fejlődött ki. Mind a lárva, mind a lárvabőr gyűjtésnek előnye az imágóval szemben, hogy ezek a terepen az imágógyűjtés szempontjából kedvezőtlen időben is megtalálhatók Az sem mellékes, hogy a fajok többségének lárváját (leszámítva a vastag jéggel borított tenyészőhelyeket), főleg sekély vizekben, gyakorlatilag az év folyamán bármikor gyűjthetünk. Az imágókból a viszonylag kevés preparált példány a Bakonyi Természettudományi Múzeum, a Somogy Megyei Múzeum és a szerző gyűjteményében található. A lárvák tárolása általában alkoholban, a lárvabőröké száraz állapotban, dobozokban és fiolákban történt. Egyes alkoholban tartósított és kiszárított példányok, továbbá lárvabőrök, rovartűre tűzve is gyűjteménybe kerültek. A fajok lelőhelyeit szemléltető UTM hálótérképek azokban az esetekben, melyekben a lelőhely beilleszthető a megfelelő 2,5x2,5 km-es hálómezőbe, tartalmazzák a rendelkezésre álló publikációkban szereplő adatokat is. A fenológiai diagramok (a Pyrrhosoma nymphula és a Leucorrhinia pectoralis kivételével), a Bakonyvidék és a Balaton-medence imágó anyagára épülnek. Az anyag meghatározása ASKEW (1988), BELLMANN (1987), BENEDEK (1965), DREYER (1986), FRANKE (1979), STEINMANN (1964, 1984) és ÚJHELYI (1957) munkáiban található kulcsok és leírások segítségével történt. Az adatközlő fejezetben a taxonómia kategóriák sorrendje és neve DÉVAI (1978) rendszere és nevezéktana szerint szerepel, azokkal a változtatásokkal, melyeket a Magyar Odonatológusok Baráti Köre érvényesnek elfogadott. A hazai odonatológusok közleményeikben ettől részben eltérő rendszert és nevezéktant használnak, ez azonban áthidalható a szinonim nevek megadásával. EREDMÉNYEK A vizsgált tájegységekre vonatkozó faunisztikai adatot tartalmazó valamennyi fellelhető publikáció, illetve főleg az utóbbi néhány év intenzívebb gyűjtései alapján, a Bakonyvidék és a Balaton-medence területéről 58 szitakötő taxon előfordulását tekinthetjük igazoltnak. A két tájegység fajszám tekintetében csupán minimális eltérést mutat. A Bakonyvidék faunája 57, a Balaton-medencéé 54 ismert fajból áll.
