Barczi Attila: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 24. - A Tihanyi-félsziget talajai (Zirc, 2000)

SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS - A TIHANYI-FÉLSZIGET - Vízrajz és vízkémia

lenállóak, így többé-kevésbé megtartották eredeti formájukat. Fő elterjedési területük a félsziget D-i része - Hosszúmező, Hármas-hegy, Cser-hegy, Akasztó-hegy -, de elszórtan az E-i, ÉNy-i és középső részeken is találunk kúpokat. Több gejzírkúpnál az egykori forráskürtők járatai, üregei is megtalálhatók. ESZTERHÁS (1987) munkája, amely a Tihanyi-félsziget barlangkataszteréről íródott, 21 barlangot, 24 rombarlangot és 7, a köznyelvben barlangnak nevezett mesterséges üreget regisztrált. A felületi lepusztulásos (deráziós) formák kialakító folyamatai a legintenzívebben a pleisztocén glaciális időszakok hideg, száraz szakaszai idején fejtették ki hatásukat. Az állandóan vagy időszakosan fagyott altalaj kedvezett a szoliflukció (lassú talajfolyás), a krioturbáció (fagyréselés, fagynyomás), a krioplanáció (fagy hatására történő elegyengetés) és a kifagyás folyamatainak. A Tihanyi-félszigeten a deráziós (korráziós) folyamatokban lepusztult üledékek a keményebb bazalttufa-, agglomerátum-, gejzirit-felszínekre rakódtak le, durva törmeléktakarókat (eluvium) képezve. Periglaciális felszínalakító folyamat a defláció, amely szintén a hideg-száraz klímával kapcsolatos. Szerepe volt a finomszemcsés üledékek kihívásában, szállításában és felhalmozódásában. Hasonló módon rakódott le a csak kis foltokban megmaradt nem típusos lösz. Ez utóbbi keletkezésében az eolikus szállítás mellett időnként areális lejtőlemosásos folyamatok is közreműködtek (Sajkod, Gödrös ÉNy-i oldala, Belső-tó D-i lejtője). A lösz a meredekebb térszíneket kissé ellankásította. A Tihanyi-félsziget partjait a Balaton hullámzása a hullámtértől függően alakítja, általában jellegzetes tavi abráziós formacsoportokat hozva létre. A lejtők alaki sajátosságainak elkülönítése a változatos orográfia következtében a szerző 1:10 000-es méretarányú térképén nem volt lehetséges. Röviden összefoglalva a félsziget geomorfológiai formakincsét elmondható, hogy morfológiailag elkülöníthető a félsziget magasabb peremvidéke, a belső medencék, valamint a DK-i és E-i parti síkság. É-i peremén lapos bazalttufa hegyek állnak (Diós-tető, Óvár), míg a többi peremi hegy csúcsos, tarajos gerincű. Ez utóbbi forma a kemény hidrokvarcit kúpoknak köszönhető (Nyereg-hegy, Csúcs-hegy). A félsziget belsejében emelkedik a Hármas-hegy, a Cser-hegy, a Szarkád és a Hosszú-hegy. A medencék: a Külső- és Belső-tavak, a Rátai-csáva. Tipikus parti sík a DK-i részen található, régen Rétközi tónak nevezett Újlaki-sík, amelyet mesterségesen feltöltöttek. Az Aszófői-sarok és a Bozsai-öböl partja enyhén lejtő hordalékkúp. LÓCZY 1913-ban 110 db forráskúpot említett (1913a), RAKONCZAY (1994) már csak kb. 50 db kúpról számol be. A kúpok pusztulása valószínűleg az építkezések következménye. Vízrajz és vízkémia Az 1783-ban készült haditérkép magyarázójában Geiger felvételező alhadnagy a következőket írta: a félsziget környékén a Balaton vize iható, és a lakosság ezt a vizet a kútvíznél többre becsüli. A belső tavak ivásra nem alkalmasak (BORBÉLY és NAGY 1932). EMSZT és munkatársai (1911) néhány Balaton-melléki víz elemzése között adatokat közöltek a tihanyi Belső-tó vízkémiájáról is. Az első részletes vízföldtani munka CHOLNOKY tanulmánya (1918). A félsziget nyaka ekkor alacsony, mocsaras lapály. A Külső-tó jelentős vízgyűjtő terület. A lefolyástalan mélyedést a bazalttufába vágott árkokkal 1763-ban mesterségesen lecsapolták, a tanulmány írásakor kissé vizenyős rét díszlik rajta. A Rátai-csáva általában száraz, de mocsári növényzet lepi el, és fölös vizét a Külső-tóba adja le. A Belső-tó „possadt,