Veress Márton: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 23. - Az Északi-Bakony fedett karsztja (Zirc, 1999)

KUTATÁSTÖRTÉNET

a nem karsztos folyamatoknak kizárólagos (pl. áltektonika, erózió), illetve részleges szerep (fagyaprózódás) juthatott (BERTALAN 1962; VERESS 1981a). VADÁSZ (1940), VERESS (1980a, 1980b) szerint az áramló karsztvíz övébe bemélyülő völgyek az ott kialakult üregeket felnyitották. Lényegében hasonló felnyílásos üregfejlődést ír le KEREKES (1948) is a Bükk-hegységből. E zónában a völgytalpak alatt a vízfolyások elszivárgó vize az áramló karsztvízzel keveredve (a keveredési korrózió révén) az üregesedés intenzitását megnöveli (VERESS 1980a). Már itt megemlíthető, hogy ezt a genetikát támasztják alá az ásatási adatok is. A völgyoldalak kisebb-nagyobb üregeinek kitöltéséből, mint pl. a Tekeres-völgyi-kőfülkéből (Déli-Bakony) vízfolyások által áthalmozott kvarckavics, illetve dolomittörmelék került elő (BERTALAN-KRETZOI 1962). LEÉL-OSSY (1987) a fenti csoportba tartozó sűrű-hegyi Ördöglyuk (helyesen Ördög-lik) barlangot említi a hévizes eredetű barlangok között. Akárcsak a már említett som-hegyi barlangok esetében, itt is kizárható a hévizes eredet. Nem csak a környezet földtani múltja miatt, hanem a melegvizes képződmények hiánya, valamint a barlangok térbeni helyzete miatt is. BERTALAN (1938, 1955) néhány olyan barlang esetében (Törkü-likak, ill. a Hódosériátjáróbarlang), amelyek oldásos eredete formakincsük figyelembevételével aligha vitatható, eróziós kialakulást feltételez. LEÉL-OSSY (1987) szerint egyes barlangok, mint pl. az Odvas-kői-barlang forrásbarlang eredetű. Igaz ugyanakkor, hogy e barlangot GERGELY (1938) még víznyelő barlangként írja le. E barlang és környezetének morfológiája arra utal, hogy (akárcsak a környezetében előforduló két kisebb üreg) felnyílásos eredetű maradványbarlang. LÁNG (1962) pusztuló forrásbarlangokat említ a Cuhától nyugatra sorakozó magasabb helyzetű tönkrögök oldalából. Véleményünk szerint azonban a töréslépcsők oldalában előforduló pusztuló barlangok ugyancsak utólagos felnyílással keletkeztek. Ezt bizonyítja pl., hogy e barlangok előterében - akárcsak a völgyoldalakban nyílók esetében - nem mutatható ki mésztufa. Felszíni karsztformák A felszíni karsztformákat a különböző szerzők nem tartják a hegység arculatában meghatározónak (LÁNG 1958; BULLA 1964; LEÉL-ŐSSY 1987). Ennek a véleménynek több oka is lehet, amelyek az alábbiak: - A felszíni karsztformák számbavétele, azonosítása csak későn kezdődött és a mai napig nem fejeződött be. - A karsztformák kis méretűek. - A karsztos formák nem alkotnak nagy kiterjedésű, egybefüggő övezetet. Ez visszavezethető egyrészt az egyes rögök nagymértékű fedettségére, másrészt a dolomitnak és olyan mészköveknek a jelentős elterjedésére, amelyek számottevő mennyiségben tartalmaznak szennyezőanyagokat. A hegység felszíni karsztjelenségeiről először HUNFALVY (1864) ad leírást. „A hegység derekát környező felsíkok helyenként a karszthoz hasonlítanak; nyelőik és töböreik vannak, s némely hasadékaikból erős források fakadnak, egész patakokat képezve, melyek aztán gyakran ismét a sziklák alá bújnak." „Karsztféle jelleműnek" a „Palota környékén elterjedő felsíkok"-at (Tési-fennsík) említi, de hangsúlyozza a hegység karsztjának sajátos arculatát: „de termékenységük által nagyon különböznek az istriai karszttól". A hegység karsztjával foglalkozó kutatók az alábbi karsztformákat írják le (véleményünk szerint a legtöbben megmaradnak a más karsztterületeken használt morfológiai típusoknál, ezért a hegység karsztosodásának lényegi megragadása többnyire csak hiányosan sikerül).