Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)

A fajok részletes jellemzése

26. Hipparchia (Eumenis) statilinus (HUFNAGEL, 1766) Homoki szemeslepke (12. kép) (syn.: fauna SULZ., allionia FABR., actaea DE VILLIERS) Mediterrán areájú, psammophil (homoki) éldhelytípushoz kötdddfaj. Bakonyi tenyészése csak a fenydfdi dsfenyves környékén bizonyított. Schmidt A. 1908-ban fogta a fajt — feltehetően az dsfenyves-tölgyes területén —, majd hosszú idd után Tallds R 1956. július végén ismét megtalálta. Az újabb fenydfdi kutatások azonban már nem hoztak eredményt (RÉZBÁNYAI, 1979). Ezt a sajnálatos körülményt számos bakony-kutatónak tudomásul kellett venni, mivel rendszeresen, minden lehetséges időintervallumban kerestük a fajt, de eredménytelenül. Fenyőfőről vald ismételt előkerülése közel 40 év hiábavaló keresése után valószínűtlen, a Bakony más pontjain pedig életfeltételei alig, vagy egyáltalán nem adottak. Tenyészése esetleg Kdvágóörs-Salföld homoktakaróján képzelhető el, viszont itt elég alapos kutatómunka folyt, így a reményre nem sok okunk van. Mint azt már korábban említettem, Bezsilla L. 1967. évi Veszprém környéki gyűjtésének leadott anyagában megtaláltam a statilinus-í, Veszprém, Tekeres-völgy lelőhelyi adattal. Az anyagot — nem csak a statilinus-szaX szemben fennálló kétségeim miatt — úgy faunisztikai, mint egyéb tudományos célra alkalmatlannak ítéltem, így ezt az adatot az elterjedési térképen mellőztem. Fentiek alapján a statilinus-i kipusztultnak, vagy feltehetően kipusztultnak kell tekintenünk, s esetleges előkerülése esetén a legmesszebbmenő védelmet kell számára biztosítani. Nem védett! Bakonyi státusza: 0(1). A Kárpát-medencében repüld statilinus az ssp. norica VTY. alfajhoz tartozik. Rögzített bakonyi lelőhelye: 1 (9. térkép) 82 27. Hipparchia (Eumenis) arethusa (DENIS et SCHIFFERMÜLLER, 1775) Közönséges szemeslepke Korábban kétközpontú atlantomediterrán eredetű fajként tartottuk számon, míg egyik szétterjedési centrumáról, illetve annak populációjáról ki nem derítették, hogy ott a népességet önálló faj képviseli. Ez a boabdil RAMBUR, amely eddig az arethusa-nak a Mediterraneum nyugati képviselőjeként volt ismert. Ezek szerint az arethusa az Ibériai-félszigeten nem él, és a Rambur által 1842-ben leírt alfajt önálló fajként sorolják a nembe. A szétválasztások egyik törvényszerű velejárója, hogy újra fel kell térképezni a felismert testvérfaj és az arethusa pontos elterjedését, a tenyészterületek átfedési zdnáját, s a leválasztott faj alfajainak élőhelyeit. Ez a közeljövő kutatómunkájának feladata, melynek híján az areatipizálás — pontomediterrán? — egyelőre nem tükrözi a valóságot. Ökológiai igényei folytán és a tenyészterülettel szemben támasztott klímakövetelményei alapján a faj a xerofíl sztyepprétek dolomiton kialakult együtteseinek jellegzetes, talán legközönségesebb faja. A Bakonyban is mindenütt előfordul, és a Várpalotai-fennsíktól a Veszprém-Devecseri-árok mentén a Kab-hegyig általában közönséges. Rendszerint július második felében repül először — északabbra kissé később —, majd augusztus elsd harmadában tetőzik rajzása. Szeptember közepe után gyorsan eltűnik. Élőhely típusa a briseis-szel közel azonos, így a környezeti ártalmak nem befolyásolják szaporulatát és tömegviszonyait. Nem védett faj. Bakonyi státusza: 5. A hazai arethusa GOZMÁNY (1968) szerint a Stauder által leírt ssp. carsica alfajjal azonos. A Bécsi-medencéből leírt törzsalak több példányával módomban állt összehasonlítani a bakóra