Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)

Előszó

ELŐSZÓ Több mint három évtizeddel ezelőtt, 1962 márciusában toppant be hivatali szobámba két középiskolás diák, Dietzel Gyula és Járai István, akik kissé megszeppenten, mégis kelld határozottsággal elmondták nekem jövetelük okát; nagyon érdekli dket a lepkék világa, több-kevesebb rendszerességgel gyűjtik őket, kis gyűjteményük van már odahaza Herenden. Néhány rovarászati és lepkészeti „tesztelő" kérdésemre talpraesett válaszokat adtak, így meggyőződhettem, hogy korukhoz képest jártasak a lepkészetben. Ajánlottam nekik Abafí-Aigner könyvét Magyarország lepkéiről, mert magyar nyelvű, szép, színes lepkeábrái pedig a kezdőknek kellő forma-, ill. fajismeretet nyújtanak. Később közös gyűjtőutakra mentünk, ahol kíváncsian figyeltem őket a lepkék gyűjtése közben: már az első hálózáskor érzékeltem, hogy nem először erednek egy-egy lepke után. Beszélgetéseink során örömmel tapasztaltam, hogy a lepkészeti irodalom iránt is érdeklődnek, ezért a Rovartani Közleményeket ajánlottam olvasásra. Ekkoriban került a Bakonyi Múzeum birtokába A. Bergmann: Die Großschmetterlinge Mitteldeutschlands c. hétkötetes műve, melynek segítségével Gyula elmélyült a lepkészeti szakirodalomban. Amikor 1962-63-ban elindítottam „A Bakony természeti képe" kutatási programot, Dietzel Gyula a rovarászok közül az elsők között volt, aki csatlakozott a „projekthez". Bizonyára a kutatási program, mint szervezett tudományos munka ösztönzőleg hatott az akkor még kezdő lepkészre, ami talán csak később tudatosodott benne; mármint az, hogy mennyivel perspektivikusabb még az entomofaunisztikában is egy olyan vállalkozásban részt venni, amiben számos hasonló indíttatású kutató működik együtt. így indult Dietzel Gyula lepkészeti „pályafutása", aki immár negyedik évtizede kutatja lakóhelye: előbb Herend, majd Hárskút környékének lepkefaunáját, de nem „horgonyzott le" a két községnél, hanem azóta is céltudatosan tárja fel a Bakony lepkevilágát. Nem érezném teljesnek bevezető mondanivalómat, ha említés nélkül hagynám a szerző'tevékenységében azt, ami jelen monográfiából nem derülhet ki. Tudtommal az ő birtokában van Magyarországon a Holarktikum (az északi mérsékelt égöv) nappali lepkéinek egyik legnagyobb magángyűjteménye. Az 1970-es évek elején kezdte el idevágó tevékenységét. Elsősorban hazánkban és a szomszédos országokban gyűjtött nappali lepkéket cserélte európai és más földrészek fajai ellenében. Ma már talán szinte valamennyi számottevő nappali lepkész kapcsolatot tart vele, ezt jól bizonyítja gyűjteménye, melyben Eurázsia és Észak-Amerika nappali lepke fajainak jelentős része legalább egy-egy példánnyal képviselt. Mintaszerű gyűjteményének felbecsülhetetlen tudományos értéke van. Ezekkel az emlékekkel és gondolatokkal bocsájtom útjára Dietzel Gyula bakonyi lepkékről írt művét. Meggyőződéssel vallom, hogy monográfiája a bakonyi nappali-lepkészet „gyermekkorát" zárta le, és egyben új periódus kezdetét jelenti. Aki ezután a Bakony-hegység nappali lepkéivel foglalkozik, annak szinte kötelezően kézbe kell venni, és alaposan át kell tanulmányozni Dietzel Gyula könyvét. Kívánom a szerzőnek, hogy az általa megnyitott új szakaszban is hasonló eltökéltséggel folytassa kutatómunkáját, mint tette ezt eddigi pályafutása során. Budapest, 1993. április Dr. Papp Jenő Magyar Természettudományi Múzeum Budapest