Dr. Tóth Sándor: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 13. - A Bakony hegység szitakötő-faunája (Zirc, 1980)

A Bakony hegység állatföldrajzi felosztása

A felosztást PAPP maga sem tartotta véglegesnek, csupán kísérletnek. A faunisztikai kutatások azóta az általa felsorolt színező elemek egyikéről-másikáról bebizonyították, hogy alig tekinthetők színező állatfajoknak. BENEDEK (1979) pedig további kistáj elkülönítését javasolta a Balaton-part szubmediterrán vonásokat mutató részén. PAPP állatföldrajzi térképe a Bakonyalját nem tekinti a Bakony hegység részének. Tekintettel a szitakötők egy részének mozgékonyságára (egyes esetekben vándorló hajlamára), szükségesnek tartom az e területen gyűjtött szitakötőket is e munka keretében tárgyalni. Nem foglalkozom viszont a Pannonhalmi-dombsággal, bár e területről is rendelkezünk régebbi szitakötőadatokkal, azonban „A Bakony természeti képe" program keretében nem folytak ott jelentősebb gyűjtések. A szitakötők egy része (elsősorban az Anisoptera alrend tagjai) jó, sőt kiváló repülő, ezért főleg a vizek mentén gyakran messzire elkalandozik. Vannak vándorlásra hajlamos fajok is, ezek általában csoportosan, olykor nagy tömegekben repülnek. Az Aeshna mixta pl. ősszel rendszeresen nagyobb tömegben jelenik meg a Kőris-hegy csúcsa környékén, valószínűleg a Pápa környéki halastavakból vándorol fel oda. így előfordulhat természetesen, hogy szitakötőket gyűjthetünk a tenyészhelyüktől sokszor meglepően nagy távolságban. Néha nagyobb viharok is elsodorhatják őket. Az eddigi vizsgálatok a bakonyi faunakistájak (PAPP, 1968) szempontjából nem mutatnak jellemző szitakötőfauna-elemeket. Természetesen nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a későbbiek során a részletekbe menő, elsősorban kvantitatív faunisztikai vizsgálatok, a jelenleginél lényegesen több adat birtokában, odonatológiai szempontból is alátámasztják a faunakistájak létjogosultságát. Egyelőre legfeljebb a Balaton-felvidék válik el a Bakony magasabb részeitől.