Keve András, Sági Károly Jenő: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 7. - Keszthely és környékének madárvilága (Veszprém, 1970)

Bevezetés és a vizsgált táj leírása

létünk felett, felriasztva köröznek ott. A nádasok és fövenyes partok lakóiról is beszélnünk kell, miután biotópjuk a szárazulathoz is tartozik. A vizsgált terület földrajzi arculatának változása mellett hangsúlyoznunk kell, hogy ezen a részen a fiatalabb kőkortól (neolitikum) kezdve sűrűn települt az ember (BAKAY—KALICZ—SÁGI 1967). E területen a múltban sem számolhatunk nagyobb, zárt erdőséggel. Mezőgazdasági kultúrák virágoztak itt, fejlett szőlő- és gyümölcstermesztéssel (FÜZES— SÁGI 1967). A vizsgált terület mai növénytani képe a XVIII. század elején kezd kialakulni. Akkor létesítik a ma is használt Szent Miklós-temetőt, amihez a két világháború közti időben csatlakozott a Festetics- mauzóleum arborétum-szerű parkosítása (IVÁNYI—PÉCZELY—SÁGI é. n.). Ekkor kezdték telepíteni a kastély parkját (PÉCZELY 1958). A balatonparti nagy park telepítését, mint említettük, 1883-ban kezdték el. A Keszthelyi-háton több hullámban észak—déli irányú dombsorok húzódnak. A dombok gerincén mezőgazdasági művelés folyik, a köztük levő völgyecskékben patakok, erek húzódnak dél felé. A nedves völgyekben erdőremízeket is találunk. Ilyen pl. az Üjmajortól a Tanyakeresztig terjedő erdőrész. A középmalmi égeres (Alnetum glutinosae) a Hévíz lefolyás két partján települt, a Közép- és Pruskamalom között. A Lápgazdaság fejlesztése érdekében az égeres völgy felőli részét és a Hévíz-csatorna két oldalán széles sávot kivágtak ebből. A Pruskamalom Kisbalaton felé eső oldalán is találunk egy égerest. Keszthely-Üjmajor és Fenékpuszta között kettős fenyőfa sor (Pinus sp.) húzódik, a műút mentén pedig öreg vadgesztenyés (Aesculus hippocastanum). Fenékpusztán öreg szilfákból álló erdő állott, amit dr. Otto Steinfatt leírásából ismerünk (STEINFATT 1934). A ritkás, ligetes erdő kb. 200 fából állott és madárállománya montán jelleget mutatott, mivel Steinfatt a költő madarak közt megtalálta mindkét fakusz fajt, az örvös légykapót, meggyvágót, kékgalambot stb. Összesen 28 fajt állapított meg, és ezek közül pontosan leírja, hogy a fészkelők között volt 3 pár szalakóta, 4 búbos banka, 3 sárgarigó és 6 pár gerle. A montán és síkvidéki elemek keveredésére mutat a kis őrgébics fészkelése (2. ábra). A szilfák zömét 1946-ban kivágták, csak néhány fa maradt mutatóban, melyeket 1967-ig a szilfavész vitt el. Ma is találunk azonban Fenékpusztán öreg tölgyeket (Quercus sp.), a romterület északi oldalán a két világháború közt telepített fenyvest (Pinus nigra, Pinus sűvestris) és sűrű bozótost az országút nyugati oldalán. A terület legnagyobb része a kendergyár telepe lett, melynek kazal és szárító telepein bőségesen találnak magvakat a madarak. A mi berkünk (a továbbiakban csak berek) az alsópáhoki műútnál, a nyárfákkal (Populus sp.) körülvett Usztatómajornál kezdődik és déli irányba terjed. A berek zömét az 1950-ben megindult lápgazdaság foglalta el, az egészet csatornáztatta, a csatornán vízzáró zsilipeket, hidakat létesítettek és fasorokkal ültették be vonulatukat. Érintetlen berek-részt csak Usztatómajornál, Alsópáhok és Sármellék közelében találunk. Itt annyit mondunk róla, hogy költőmadárvilágának összetétele a Hansággal és Ócsáéval azonos (túzok, nagy póling, réti tücsökmadár, rozsdás csúcs, hamvas