H. dr. Harmat Beáta szerk.: Ráktanya tanösvény vezetőfüzet (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 2008)

A TANÖSVÉNY - 11. megálló: Bükkös

Az odúlakó fajokon kívül természetesen mások is fészkelnek itt. A rovarevők mellett számos magevő pintyféle is él ezekben a szálerdőkben. Leggyakoribb fajuk az erdei pinty (Fringilla coelebs). Hímjeinek hangos énekétől sokszor már kora tavasztól visszhangzik az erdő. Viszonylag gazdagnak mondhatjuk a bükkösök emlősfaunáját is. A cickányfélék közül itt inkább a hűvösebb, nedvesebb klímát kedvelő erdei eickánv (Sorex araneus) fordul elő. Gyakori, általánosan elterjedt kisemlősünk, akár csak a sárganyakú erdeiegér (Apodemus flavicollis). A nagyvadak közül ezekben a bükkösökben is találkozhatunk a gímszarvassal (Cervus elaphus) és a vaddisznóval (Sus serofa). Mindkettő kijár táplálkozni a gyepterületekre és a szántóföldekre is. A Magas-Bakonyban értékes gímszarvasállomány található, számos aranyérmes bika került itt terítékre. Szeptemberben a tanyán is gyakran hallani a szarvasbőgést. Az erdőszéli bozótosok egyik gyakori növénye a szeder. A növény és termése több állatot is vonz. Rovarlátogatói közül két címerespoloskát említhetünk meg, melyek a bogyókat bűzmirigyük váladékával szennyezve ehetetlenné teszik. Ezek a bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum) és a gyümölcspoloska (Carpocoris pudicus). A lomha röptű csüngőlepkéket erdei tisztásokon, erdőszéleken gyakran láthatjuk. Szárnyuk alapszíne fémes kék, zöld vagy fekete, rajta különböző színű foltok lehetnek. Egyik szép képviselőjük a változékony csüngőlepke (Zygaena ephialtes). Hozzá hasonló faj a boszorkánylepkének is nevezett fehérpettyes álcsüngőlepke (Amata phegea). Fekete szárnya fehér pettyekkel tarkított, potrohán pedig széles sárga sáv van, gyakran üldögél virágokon. Ha továbbmegyünk, egy idő után a murvás út aszfaltúiba torkollik. Itt jobbra fordulunk, de kb. 30 m megtétele után ismét fóldútra váltunk. Ennek mentén fiatal, korábban felújított erdőket találunk. Mielőtt elérjük a Törkő-sziklákat, az út jobboldalán egykori gödrök nyomait, az avar alól kibukkanó hamuszerű foltokat látunk. Az egyik gödör falára tapadt megdermedt zöldesszürke salak mutatja, hogy egykori üveghuta területén járunk. Az üveghomok megolvasztásához jelentős mennyiségű hőre volt szükség, ezért azokat olyan helyeken építették fel, ahol jelentős menynyiségű fa állt rendelkezésre. Az üveghuták mellett a faszén- és mészégetés, valamint az üveggyártáshoz is használt kálihamu (hamuzsír) előállítása is nagymennyiségű fát igényelt. Utóbbi kinyerése a következőképpen történt: az erdőben álló idős odvas fák odújába izzó taplót dugtak. A fa kigyulladt, leégett, s a néhány nap múlva visszatérő ember összegyűjtötte a hamut, s eladta. Erdős hegységeinkben — így a Bakonyban is — gyakran találkozunk a Hamuház földrajzi névvel, ami arra utal, hogy az átvevő itt vette át az összegyűjtött hamuzsírt.