Barta Zoltán: A Bakony természeti képe 1. - A Bakony halai (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1996)
A Bakony hegység halfaunája - Pontyfélék családja – Cyprinidae
is gyűjtötte itt. Újabb lelőhelye 1960-ban vált ismertté a Séd Veszprém megyei szakaszán, ahol MATKOVITS találta meg. A Bakonyi Természettudományi Múzeumban folyó kutatások révén az első példányok 1970-ben kerültek be az intézmény gyűjteményébe. Napjainkig 23 községhatár területéről vannak adataink a faj előfordulásáról. Ezek a következő élőhelyeket érintik: Bittva, Cinca-patak, Csángota-ér, Eger-víz, Gerence, Gaja, Gyimóti-séd, Kőrös-patak, tapolcai Malom-tó, Pápai-Bakony-ér, Séd, Szápári-ér, Vörös János-séd és tava, Vázsonyi-séd. Sajnos napjainkra a patakok jelentős részének olyan mértékben csökkent a vízhozama, hogy a fürge csellé életfeltételeit már nem biztosítják (de más halfajokét sem!). Szomorú példa erre a Vázsonyi-séd: az elmúlt évek nagyfokú vízhiánya következtében még a partját százával szegélyező fűzfák is mind kiszáradtak 1993-94-re! A fajokban szegény Leucaspius nemet faunaterületünkön egy faj képviseli, a kurta baing (Leucaspius delineatus). Elterjedési területe a Rajnától keletre a Volgáig húzódik. Angliából, Franciaországból, Svájcból, Olaszországból, Norvégiából, Észak-Svédországból hiányzik. „E kistestű, kevéssé ismert halacska életmódjáról nincs sok megbízható adatunk." - írta 1966-ban BERINKEY László a Magyarország állatvilága sorozat „Halak" kötetében. A faj első magyar leírását és eredeti rajzát HERMAN Ottó tette közzé 1887-ben egy Sebes-Körösből előkerült példány alapján, s ő keresztelte el e kis halfajt is kurta baingnak. A kurta baing természetrajzának legrészletesebb hazai ismertetése 1903-ból, VUTSKITS Györgytől származik. A leírások szerint e halnak legnagyobb példányai is csak 8-9 cm hosszúak. Teste feltűnően megnyúlt, s oldalról erősen lapított. Feje a testhez viszonyítva vaskos, zömök. Meredeken felfelé irányuló száj és feltűnően nagy szem jellemzi. Háta olajzöld, oldala és hasa ezüst színű. Testén a kopoltyútól a farokúszóig acélkék sáv húzódik. Ugyancsak VUTSKITS György volt az, aki az 1800-as évek végén elsőként megtalálta e fajt a Bakonyban, mégpedig a Rezi melletti Gyöngyöspatakban. Ujabb bakonyi előfordulásait - a Bakonyi Természettudományi Múzeum kutatásai révén - a '70-es évek közepén sikerült kimutatni a következő helyekről: Uzsabánya (halastó), Veszprém-Kádárta (bányató), Gyulafirátót (halastó). 1984-ben a tapolcai Malom-tóból is előkerült 2 példánya. Az élőhelyek nagyfokú leromlása miatt kérdés, ma vajon hol fordul még elő e kis halunk? Uzsabányán már biztosan nem, mert a bauxitbányászat okozta vízkiemelés következtében az ottani bővizű források időközben annyira elapadtak, hogy a tógazdaság 1978-ban meg is szűnt. A tavak töltéseit az 1980-as évek közepére szétdózerolták, az egykori halastavak helyét szántóföldi művelésbe vonták. Az Alburnus nem Európában, a Kaukázusban, Kis-Azsiában, Szíriában és ÉszakIránban előforduló fajaiból területünkön 1 faj ismeretes, a küsz (Alburnus alburnus), vagy ahogy régebben nevezték a szélhajtó küsz. A faj elterjedési területe Európában egészen az Uraiig terjed, de az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, a Balkán-félsziget déli és nyugati részéről, a Krím-félszigetről, Skandinávia északi részéről, Írországból és Skóciából hiányzik. Megnyúlt testű, hátán enyhén, hasán erősebben ívelt, oldalról lapított hal. Testéhez képest hosszú, erősen kivágott farokúszója van. Oldalvonala jól látható, a has felé erősen ívelt. Az oldalait borító pikkelyek igen könynyen leválnak. Háta acél- vagy zöldeskék, oldala és hasa feltűnő ezüstös csillogása.
