H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)
SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához
dős foltoknak megmaradna a teljes záródása, kiküszöbölendő' a gyérítés jelentette problémákat, míg a ligetek közötti részt a modern legelőgazdálkodás módszereivel lehetne kezelni, fenntartani (OROSZI 1995). Az említett ligetes legelőerdők mintegy a legelőerdők „továbbfejlesztett" változataiként jellemezhetőek, ahol a mérnökileg, hálózatban telepített és tervszerűen csökkentett zárlatú állományt biotóp-hálózatot alkotó ligetek váltják fel, amelyek szerepe passzív, védő funkció. Az erdőgazdálkodás a legelőgazdálkodástól bizonyos szinten elvált, hiszen az érintett területhasználatok térben elkülönültek. Földes János egy későbbi, 1911-ben megjelent munkájában már „erdőszerű legelőerdőket" és „ligetes legelőerdőket" emleget. Az erdőszerű legelőerdó'kben a fák egyenletesen vannak elosztva, 0,3-0,5-ös, olykor 0,7-es záródással a terület egészén egyenletesen, míg a ligetes legelőerdőkben a „lankásabb füves területek a meredek fekvésű erdőfoltokkal váltakoznak s ez utóbbiak rendes erdőként kezeltetnek" (FÖLDES 1911). Mintegy összegzésképpen elmondható, hogy az „evolúció" során létrejött fogalmak és területhasználatok leginkább a Földes által felállított kategóriáknak feleltek meg, az erdészeti kezelés kikerülhetetlensége miatt, míg „fás legelőknek általánosságban a 0,2-es záródásnál gyérebb állású fákkal borított, erdészeti teendőket nem igényelő 'igazi legelőket' nevezték" (OROSZI 2005). Ebből az elméletileg és gyakorlatilag viszonylagosan tisztázott állapotból jutott el a hazai terminológia szűk száz esztendő alatt az áthallásokkal és félreértésekkel terhelt jelenlegi helyzetbe. MÁRKUS (1993) a legelőerdőket és fás legelőket a következőképpen jellemzi: „a középhegységek peremterületeinek és a Dunántúl délnyugati szegélyterületének legeltetési rendszere, ami mára már minimálisra zsugorodott. A legelőerdők fásabb (25 % fa és bokor, 75 % legelő) és a fáslegelők (5 % fa) árnyékadó hagyásfás gyepeit leginkább szarvasmarhával esetleg a középhegységi peremeken birkával hasznosítják.". Amit bizonyosan tudunk, hogy törvényileg létezik olyan, mint fás legelő, mégpedig az 1996. évi LIV. tv. 6.§/l. szerint: „fás legelőnek kell tekinteni az olyan legelőterületet, amely a miniszter által rendeletben meghatározott fajú fák idős korára várható korona vetülete által egyenletes elosztásban legalább harminc százalékban fedett". A legelőerdőt, mint fogalmat vagy területhasználatot nem ismeri el semmilyen hatóság vagy felügyeleti szerv. A hazai irodalmak közül feltétlen megemlítendő a HARASZTHY et al. (1997) által írt „A fás legelők természetvédelme" című kiadvány, melyben részletesen foglalkoznak a legelőerdők és fás legelők kérdésével. Megállapítják, hogy nem megfelelő a területek besorolása, hiszen sem erdészeti, sem mezőgazdasági szempontból sem foglalkoznak velük. A legelőerdőket, mint „meglehetősen nyitott, esetenként a fák közötti távolság 100 méter vagy annál több is lehet és ez lehetővé teszi az egyes fafajokra jellemző koronaforma kialakulását" jellemzi. A fás legelők pedig „a hosszú időn keresztül folytatott legeltetés hatására kialakult, az egykori erdőirtások utolsó emlékei". A kiadvány addig páratlan módon tartalmazza a Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Veszprém megyékben még fellelhető fás legelőket. A szerzők szerint a vizsgált területhasználatokat a tulajdonviszonyok rendezetlenségéből fakadó problémák, a jogi szabályozás hiánya, a gazdasági hasznosításból eredő problémák, a melioráció és vízrendezés, a környezetszennyezés és a szukcessziós és egyéb természetes folyamatok veszélyeztetik. Mindezek ellenére azonban kiemelik az élőhelyek jelentőségét, és leszögezik, hogy a WWF (Természetvédelmi Világalap) szándékában áll részt vállalni a megőrzési tevékenységben.
