H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

A területhasználati mód rekonstruálása, mivel a területek mára eltűnőiéiben vannak, csupán irodalmi forrásokból és a helyi lakosság idősebb tagjainak elmondásaiból volt lehetséges. Az irodalom felkutatása és feldolgozása az elmúlt 4 évben folyamatos volt, és még nem ért véget, ezért a kutatás nem tekinthető lezártnak, azonban az összegyűlt információk mennyisége és a téma feltárásának alapossága - legalábbis a hegyvidéki fás legelők és maga a Bakony esetében - lehetővé teszi következtetések levonását. Az irodalom beszerzése számos intézményből, így a Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltárából, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Könyvtárából, a Nyugat-magyarországi Egyetem Könyvtárából, a Veszprém Megyei Levéltárból, a Veszprém Megyei Levéltár Könyvtárából, az Edelényi Városi Könyvtárból, a Fonyódi Városi Könyvtárból és a Magyar Elektronikus Könyvtárból történt. Az irodalmi források feldolgozása alapján körvonalazódott kép a Veszprém Megyei Levéltár egyes iratanyagainak felhasználásával került szűkítésre, amelyek közül csupán egyet idézünk a későbbiekben. Eredmények A Bakony területére jellemző hajdani erdei mellékhaszonvételek Az erdők, így a Bakony erdeinek fő haszonvétele az Árpád-kortól kezdve az élelemszerzés, így a vadászat volt. Az ezt követő időszak fő jellemzője az erdők fájának rendszertelen kitermelése volt. A faigény felerősödésének kiváltó okai az üveggyártás, bányászat, kohászat és egyéb, a fára, mint alapanyagra épülő iparágak fellendülése volt, így a fő haszonvétel hangsúlya a fakitermelésre került, a vadászat persze még mindig jelentős szereppel bírt, azonban a legeltetés, a makkoltatás és egyéb haszonvételek mellett háttérbe szorult. A mellékhaszonvételek részletezése előtt azonban ki kell térnünk csupán érintőlegesen a parasztság, majd jobbágyság legalapvetőbb erdőhasználati jogára, a faizásra, amelynek egyik definícióját a MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON (1982) adja, miszerint a faizás „a középkorban szokásjog, a XVI. sz. óta pedig az urbáriumok által előírt módon a jobbágyokat illető azon jog, hogy a földesúr tulajdonában levő erdőkben saját szükségletük mértékéig épületfát és tűzrevalót vághattak. A jobbágyságot megszüntető 1848. évi törvény alapján a földesúr a jobbágyait az őket megillető faizásért pénzbeli vagy természetbeni kártalanításban részesítette". A tűzifa nem mai értelemben értendő, hiszen a ma embere a tűzifán szabványméretre vágott, szépen formásra hasogatott fát ért, míg hajdanán a tűzifa a hullott gallyra, száraz nyesedékre vonatkozott, s gyakorta csupán a hét egy meghatározott napján lehetett gyalogszerrel gyűjteni az erdőből (HEGYI 1978). Ezen fent említett néhány mellékhaszonvétel korántsem meríti ki az erdő által jelentett nyers- és alapanyag-, valamint élelembázist és persze az emberi találékonyságot sem, ami az erdő javainak megszerzését illeti. További haszonvételek voltak a teljesség igénye nélkül a vadgyümölcsök, különféle gombák, gyökerek, levelek és egyéb növényi részek, a gubacsok stb. gyűjtése; a cserző- és ragasztóanyagok gyűjtése és előállítása; a méhészkedés; azonban a legjelentősebb mellékhaszonvételeket két alapvető csoportba sorolhatjuk. Az egyik csoport a fára, mint fűtő- és nyersanyagra, valamint alapanyagra épülő haszonvételek csoportja. Ide tartozik a különböző faipari termékek, szerszámok, mindennapi használati eszközök előállítása; a mész- és szénégetés; a hamu-előállítás és hamuzsírfőzés, az üveggyártás, nem