H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 24. (Zirc, 2007)
KÓNYA PÉTER: Adatok a Tapolcai-medence bazaltbányászatának történetéhez
A Tóti-hegyen, a csúcs É-i oldalán 1926-ban kezdtek kisebb kőfejtést, ahol kockakövet faragtak és szekéren szállítottak a tördemici állomásra. Ezt a kőtermelést 1928-ban természetvédelmi okokból megszüntették (JUGOVICS 1951). Az 1920-as évek végére a bazaltbányák már jelentős számú segédszemélyt alkalmaztak a termelés fenntartása érdekében (1. táblázat). Badacsonytomaj 164 fő Badacsonvtördemic 78 fő Diszel 81 fő Nemesgulács 90 fö Zalahaláp 188 fő 1. táblázat: 20-nál több segédszemélyt alkalmazó bazaltbányák a Tapolcai-medencében (EMRESZ 1937) A kitermelt kockakövet elsősorban útburkolásra használták. Bár a bazaltnak kisebb a teherbírása, mint a gránitnak, tömött szövete és egyenletes kopása miatt sokkal előnyösebb kövezésre való alkalmazása. Ebben az időszakban számos budapesti úttest épült a Badacsonyon, Gulácson, Halápon, Szent György-hegyen és Szigligeten bányászott bazaltból (REICHERT 1929). A gazdasági világválság hazánkat sem kerülte el. Jelentősen csökkent a kőszükséglet, ami kihatott az üzemek működésére is. A badacsonyi bazaltbánya például 1932-ben az összes (400) munkásnak felmondott, Zalahalápon pedig csak 5 őr maradt alkalmazásban az 500 főből (HÁLA 1995). A világválság után ismét fellendült a kőbányászat. Ez a 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején tetőzött. Az ismét egyre növekvő út- és vasútépítések óriási mennyiségű követ igényeltek, így válhatott Badacsony az 1930-as években az ország legtöbbet termelő bazaltbányájává. A II. világháború végétől napjainkig A második világháború során a legtöbb kőbánya súlyos károkat szenvedett. Ezek közül csak néhány tudta megkezdeni a termelést a világégést követő néhány héten, vagy hónapon belül. A háborús károk tovább növelték az ország kőszükségletét, a termelés sosem tapasztalt méreteket öltött. Előbb a hároméves, majd az ötéves tervek hatalmas teljesítményt követeltek az akkorra már államosított (1948) bazaltbányáktól. A hároméves terv sikerei nyomán az ötéves tervben már akkora termelést írtak elő, melyet az addigi bányák teljes üzemképes állapotban sem tudtak kivitelezni. Ezért, hogy a tervben foglaltakat teljesítsék, az 1950-1960-as években újabb kőbányákat nyitottak, illetve a régiekben nagy rekonstrukciókat hajtottak végre, például Zalahalápon. A bazaltbányászat helyzetét vizsgálva 1948-ban a Dunántúlon működött az ország legnagyobb és jól gépesített három bazaltbányája: a ság-hegyi, a badacsonytördemici és -tomaji, valamint a zalahalápi (JUGOVICS 1965). A badacsonyi bányák termelését igen megnehezítette, hogy a hegy gyomrába egyre mélyebbre hatoló bányafalak felső részét egyre vastagabb salakos bazalt alkotta. 1947-1948ra a meddőanyag vastagsága már annyira megnövekedett, hogy a termelés folytatását gazdaságilag lehetetlenné tette. Ilyen viszonyok mellett a kifizetődő bányászat nem volt folytatható. Az 1949-1950-ben elvégzett vizsgálatok alapján a következő megoldást javasolták:
