H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 24. (Zirc, 2007)
KUTASI CSABA: A Steven-turzásfutó (Stenolophus steveni KRYNICKI, 1832) magyarországi elterjedése és élőhelyei
A Steven-turzásfutó (Stenolophus steveni) elterjedése A Steven-turzásfutó (Stenolophus steveni) pontokaszpi, közép-európai faj. Európában az alábbi országokból ismerjük: Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Grúzia, Magyarország, Moldávia, Románia, Szlovákia, Olaszország, Oroszország déleurópai része, Örményország és Ukrajna. Ázsiában Türkmenisztánban és Törökországban fordul elő (SCIAKY - PAVESI 1986, LÖBL - SMETANA 2003). A palearktikus faunakatalógus olaszországi adatát nem említi (LÖBL - SMETANA 2003), jóllehet előfordulását már 1986ban hírül adták (SCIAKY - PAVESI 1986). Az innen közölt, meglehetősen régi, 1933-ból származó adata a szlovén-olasz határvárosból, Gorizia-ból (régi nevén Grazigna) származik. Mindezidáig ez a legnyugatibb előfordulása a fajnak. Szlovákiában Dél-Morvaországban fogták, HURKA (1996) nagyon ritka, lokális, halobiont, síkvidéki fajként jellemzi. Bulgáriában Sandanski és Kavarna a lelőhelye, ez utóbbi helyen a Fekete-tenger déli részén, homokos tengerparton gyűjtötték. A lelőhelyek tengerszintfeletti magassága 200-400 méter, a gyűjtések ideje júliusban és augusztusban volt (GUÉORGUIEV, V - GUÉORGUIEV, B. 1995). Olaszországban júniusban gyűjtötték (SCIAKY PAVESI 1986). A Kárpát-medencéből első adatai Erdélyből származnak, ezek nagy részét KUTHY (1896) és PETRI (1912) közli: Kolozsvár, Gyeké, Rüsz, Nagyszeben, Szenterzsébet, Herkulesfürdő, Oravicabánya. Ezt CSÍKI (1946) egy újabb erdélyi adattal egészíti ki: Zilah. Előkerült még a Tordai hasadékban folyó patak partjáról is (eddig nem közölt adat: 2000. 07. OL, leg: Kutasi Cs.). A mai Magyarország területéről SZÉKESS Y (1943) közli elsőként Tihanyból, majd CSÍKI (1946) Siófokról és Zebegényből. TÓTH (1973) az öcsi Nagy-tónál gyűjtötte 1962-ben. Tóth László a fajt az Aggteleki Nemzeti Parkban, 1968-ban is megfogta. Ezt az adatot, amely Szögligetről, a Ménes-patak partjáról származik, máig nem tették közzé. A-magyarországi Vörös Könyvben csak zebegényi és tihanyi adatát említették, de mivel ezek a gyűjtések több mint félszáz évesek voltak, a fajt eltűntnek tekintették (VARGA et al. 1990). 1995-től azonban több új hazai lelőhelye vált ismertté, elsősorban a Bakonyban. Ebben az évben az Iszkaszentgyörgyhöz tartozó Cice-malomnál, 1996-ban pedig Kádártán, a Ferenc-forrásból eredő tó partján és Hajmáskérnél a Veszprémi-séd egyik mellékágának dolomit sziklaletöréshez közeli szakaszán találtuk meg (KUTASI 1998). 1999-ben a devecseri Széki-erdőben lápréten akadtunk a nyomára, majd ugyanebben az évben Szentjakabfáról is előkerült (KUTASI 2002). 2001-ben pedig 60 év után ismét Tihanyban sikerült gyűjteni, ezúttal a Külső-tó partján (SZÉL - KUTASI 2003). TÓTH (1973) nedvesség- és melegkedvelő fajként jellemezte, amely vízparti nádtörmelék alatt fordul elő. A Vörös Könyv szerint tiszta vizű patakok vagy tavak homokos partján található (VARGA et al. 1990). Ujabb bakonyi lelőhelyei meleg-száraz területek vízhez közeli régióira esnek, ahol agyagos-humuszos, kötött vízparti talajokon, parttaposással sikerült gyűjteni. A faj ritkaságát jelzi, hogy gyűjtőhelyeinek zöméből csak egy-két példányban került elő, míg Szentjakabfán a Herendi-kútnál nagyobb példányszámban találtuk. Ez utóbbi helyen 1999-ben, májustól augusztusig folyamatosan észleltem jelenlétét. Érdekes, hogy májusban csaknem 50 példányt lehetett megfigyelni a forrás melletti fehér agyagos út környékén. Szinte kizárólag a tehenek által is szívesen látogatott tocsogós, napsütötte felső forrásterületen találtuk meg. Egy esetben megfigyeltem a forrásból eredő patak partjának felső szakaszán, kő alatt. A közeli tehéntartás miatt a patak további szakasza sajnos erősen szennyeződik, itt többnyire csak holyvákat találtunk. Megfigyeléseim alapján a faj csak mintegy 16
