H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 21. (Zirc, 2004)

KEVEY BALÁZS: A Bakonyalja homokvidékének erdei. I. Általános rész

átmenetet képeznek a következő asszociáció, a homoki erdeifenyvesek (Festuco vaginataePinetum sylvestris) felé. E társulást is BORHIDI (in BORHIDI - KEVEY 1996) írta le Belső-Somogy homokvidékéről, kiterjesztve annak elterjedését a Zalai-dombságon át a Bakonyaljára is (vö.: BORHIDI - RÉDEI 1999). Lombkoronaszintjükben a Quercus robur mellett a Quercus cerris és a Quercus petraea is előfordulhat. Cserjeszintjük közepesen vagy erősebben fejlett. Fontosabb elemei a Cornus mas, a Crataegus monogyna, a Juniperus communis, a Ligustrum vulgare és a Prunus spinosa. Gyepszintjükben az üde lomberdei fajok már csak akcidens elemként fordulnak elő. Ezzel szemben a száraz tölgyesek karakterfajai jelentősebb szerephez jutnak (pl. Asphodelus albus, Astragalus glycyphyllos, Campanula persicifolia, Clinopodium vulgare, Fragaria viridis, Galium sylvaticum, Hieracium sbaudum, Iris variegata, Peucedanum oreoselinum, Lysimachia punctata, Poa nemoralis, Polygonatum odoratum, Pteridium aquilinum, Sedum maximum, Silene vulgaris, Stachys recta, Viola hirta, Viola riviniana). A Bakonyalja homoki cserestölgyeseiről eddig csak MAIER (1988) közölt egyetlen cönológiai felvételt. 3.6. Homoki erdeifenyvesek Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris Soó (1931) 1971 Annak ellenére, hogy a bauxitbányászat elpusztította az „Osfenyves" túlnyomó részét (vö. Pócs 1995, SZMORAD 1997, BARTHA 1999), a száraz, ellaposodó buckatetőkön még ma is vannak természetszerű erdeifenyvesek (Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris). Ezek lombkoronaszintje nyílt vagy csak közepesen zárt, aljnövényzetükben és tisztásain pedig sok homokpusztai növényfaj talál menedéket. Az ilyen állományok hasonlíthatnak leginkább az „Osfenyves" állapothoz. Mint tudjuk, az erdő természetességével-ősiségével kapcsolatban egymásnak ellentmondó nézetek láttak napvilágot (vö. MAJER 1988). A kérdésnek az ad jelentőséget, hogy a Kárpát-medence meleg-száraz belsejében az erdeifenyő (Pinus sylvestris) a jégkorszak utáni erdőfejlődés során kiesett az erdőalkotó fák sorából (vö. ZÓLYOMI 1936, 1952; JÁRAIKOMLÓDI 1966, 1968, 1969). Természetes fenyőerdők ugyanis sem másutt az Alföldön, sem a Magyar-középhegységben nincsenek. Az ide vonatkozó vélemények részletes ismertetése és mérlegelése MAJER (1988) kitűnő monográfiájában megtalálható. A szerző állásfoglalása szerint ez az „Osfenyves" a honfoglalást követő évszázadokban is létezett. Az „Osfenyves" jelenlétét a posztglaciális - hűvös és száraz klímájú - fenyő-nyír kor (i. e. 8000-től 7000-ig) emlékének tekinthetjük. Ebben az időben valószínűleg az Alföld homokvidékein is lehettek sztyepjellegű erdeifenyvesek (vö. JÁRAI-KOMLÓDI 1966), ezek azonban a későbbi klímaváltozások során - elsősorban a száraz felmelegedés miatt - átadták helyüket a homokpusztáknak, a nyílt lombkoronaszintű pusztai tölgyeseknek (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) és a nyáras-borókásoknak (Junipero-Populetum). A Bakonyalján e reliktum erdeifenyves úgy maradhatott fenn, hogy az elmúlt tízezer év erdőinváziói során a buckatetőkről az erdeifenyőt a lombos fák nem tudták teljesen kiszorítani. így jött létre a különböző tölgyfajokkal és egyéb lombos fákkal kevert erdei-fenyves, mely a buckahátakon - a Duna-Tisza közéről (BODROGKÖZY 1957; FEKETE 1992) és a Nyírségből (ASZÓD 1936; Soó 1937, 1938,1943) leírt - nyílt homoki tölgyeseket (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) helyettesíti (vö.: KEVEY 2001, 1. ábra). A Magas-Bakony árnyékában feltehetően a helyi éghajlat játszhatott szerepet az „Osfenyves"-nek tartott erdőrészek fennmaradásában. Ezt a gondolatot támasztja alá BORHIDI (1961) klímazonális térképe, amelyről leolvasható, hogy a