Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 6. (Zirc, 1987)
DR. SZABÓ ISTVÁN: A Keszthelyi-hegység növényvilágának kutatása
szömörcés, molyhostölgyes karsztbokorerdővel és főleg elegyes karszterdővel való kontakt kapcsolatára FEKETE (1964) rámutatott. Ujabban már nem csak ezek, hanem feketefenyő beárnyékoló hatása is érvényesül. A zárt dolomit sziklagyep ma már a maga teljességében sehol sem található a Keszthelyi-hegységben. Több, kisebb-nagyobb töredéke alapján rekonstruálható: Pajta-völgy, Büdöskúti-völgy - Vadvíz-árok, Kövesárok, Kígyós-völgy, KőmeU, Csókakő, Kecskegerinc, Púpos-hegy. A bazalthegyekre jeUemző szihkát sziklagyepek a Keszthelyi-hegységben területileg nem olyan jelentősek, mint a Tapolcai-medence tanúhegyein. A Tátika szentkereszti és a bazaltlegyező fölötti kis gyepek vagy az Alysso-Sedionba vagy az Asplenio — Festucion paüentisbe sorolhatók legfontosabb fajaik révén Alyssum saxatile, AUium flavum, A. senescens subsp. montanum, Sedum album, S. sexangulare, Sempervivum-fajok, Cleistogenes serotina, Polypodium vulgare, Asplenium-fajok. Ugyancsak kis foltokban jelentkező sajmeggyes bokorerdővel váltakozva közvetlenül a sziklaerdők fölött alakítanak ki keskeny sávot. Bokorerdők és szálerdők A beerdősödés kezdetét jelentő sziklai cserjések a Keszthelyi-hegységben nem alakulnak ki, hanem fényigényes fajaik a bokorerdőkhöz kapcsolódnak - így az „ősmátrai" Amelanchier ovata, a Cotoneaster tomentosa. A cserszömörcés karsztbokorerdőnek (Cotino - Quercetum pubescentis balatonicum ZÓLY.-JAKUCS-FEKETE) Keszthelyi-hegységi földrajzi variánsát különböztette meg JAKUCS (1961). A köves tetők, délies kitettségű oldalak és letörések ritkás, idősebb korban is alacsony növésű állománya. Lombkoronaszintjét a szubmediterrán Fraxinus ornus és Quercus pubescens alkotja. Cserjeszintjében uralkodó a Cotinus coggygría, előfordul a Cornus mas, a Viburnum lantana, az Euonymus verrucosa, a Cotoneaster tomentosa, a Juniperus communis, illetve a Quercus pubescens. A Fraxinus ornus, a Cotinus coggygria és a Cornus sanguinea fáciesalkotó is. A hegység áUományának eredetileg 20-40%-át képezi, de erdőgazdaságilag kevésbé értékes mivolta miatt fenyvesítik, pedig a Balaton-vidék legszebb látványosságai közé tartozó, igen fajgazdag társulás. A talajt sűrű cserszömörce-szőnyegek borítják. A gyepszintben vastagabb rendzinán molyhostölgy szálerdők fajai - Coronilla coronata, C. vaginaüs, Oryzopsis virescens, Mercurialis longistipes, Dictamnus albus, Cynanchum víncetoxicum, Teucrium chamaedrys -, sekélyebb rendzinán sziklagyepek, sztyepprétek fajai - Festuca rupicola, Hippocrepis comosa, Anthericum ramosum, Allium flavum,Dorgcnium germanicum jelennek meg. Megtalálható még az Epipactis heUeborine, E. atrorubens, Iris variegata. Iris graminea, Liroodnrum abortivum, Himantoglossum hircinum. A karsztbokorerdőknek a sziklagyepekkel, a szikla- és pusztafüves lejtősztyeppekkel való együttes előfordulása sajátos vegetáció-dinamikai jelenség. A rendzina és a váztalaj átmeneti zónája a cserszömörce talajra simuló vesszeinek humid jeUegű évjáratokban lassú „előnyomulási", terjedési-, szárazabb években vagy kora őszi fagyok miatt „visszahúzódási", pusztulási területe. Ez a jelenség - ahogy DEBRECZY (1981) megfogalmazta - nem statikus egyensúly. Inkább kiegészíti a JAKUCS (1961) által leüt dinamikus egyensúlyt, mely szerint a bokorerdők belsejének nagymérvű elöregedése miatt közepük kipusztul, rendzinájuk váztalajjá degradálódik, s azon ismét sziklai fajok jelennek meg. Lehet, hogy ez a váztalajjá degradálódás valóban csak kivételes esetekben fordul elő, de a dinamikus egyensúly jelensége tovább gazdagodik azáltal is, hogy a karsztbokorerdő molyhostölgy szálerdőnek adja (potenciálisan! - ma már inkább csak adná) át helyét, vagy széteső gyűrűje a bokorerdő újabb csoportjainak kiinduló pontjaivá válik. Ezt a véleményt megerősítendő, ismeretes a molyhostölgy szálerdők letörpülése, a számukra legsivárabb termőhelyeken (edafikus „félsivatagi" körülmények között) cserszömörcés—molyhostölgyes karsztbokorerdőkre való szétesése. A molyhostölgy szálerdő, másnéven mészkedvelő karszttölgyes (Orno - Quercetum pannonicum (SOÓ) ZÓLY.) egyébként sem túl gyakori, mert a Balaton felvidékén a Keszthelyi-hegység felé mindjobban felváltják a cseres tölgyesek. 10-12 m magas, bokorerdőknét zártabb, de még fényben gazdag erdő, A Quercus pubescens és Fraxinus ornus mellett főleg Q. petraea és Q. cerris alkotja. Közöttük gyakori az Acer campestre, Sorbus torminaüs és bennszülött Sorbus gáyeriana, S. bakonyensis, S. balatonica kisfajok. KÁRPÁTI (1964) a fajkeletkezés geobotanikai vonatkozásait boncolgatva a Sorbusok itteni (D-Dunántúl) nagy alakgazdagságát a Praeillyricumnak az Illyricumhoz való tartozása egyik bizonyítékának tartotta. Mérsékelten felmelegedő völgyekben a kocsánytalan tölgyes, szárazabb lejtőkön az atlanti-mediterrán jellegű cserjés koronafürtös (Coronilla emerus) szubasszociáció alakul ki. Az utóbbi átmehet bokorerdőkbe.
