Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 1. (Zirc, 1982)

DR. KROLOPP ENDRE – DR. VÖRÖS ISTVÁN: Macro-Mammalia és Mollusca maradványok a Mezőlak-Szélmező pusztai tőzegtelepről

mított marmagasság proximalis-distalis irányban fokozatosan csökken. Az átlag marmagasság: 1615 mm. A hátsó végtagnál a hosszúcsontok hosszméretben természetszerűen proximalisdistalis irányban, de a belőlük számított marmagassági értékek a metartarsus-femurtibia sorrendben csökken. Az átlag marmagasság: 1566 mm. Alacsonyabb a mellső végtagnál tapasztaltaktól. A mellső és a hátsó végtagok átlag marmagasságának a különbsége: 49 mm. A Kecel-rózsaberki őstulok bikacsontváz átlag marmagassága: 1590 mm. Mivel az őstulkok marja és a farbúbja egy magasságban volt, így a relatíve hoszszabb mellső végtagban a humerus és a radius egymáshoz közelebb, kisebb szöget zártak be egymással. A vállízület közelebb került a szügyhöz (r. praesternalis). Ez csontvázstatikailag „instabil"' helyzet, a mozgás szempontjából is korlátozó tényező. Valószínűleg ezzel függhet össze a trochlea humeri lateralis irányú torziója is. Az ugyancsak óholocén időszakból származó, de subborealis areajú slágarpi (DélSvédország, EKMAN, 1972) őstulok tehéncsontváz allometriája, hosszúcsontjainak az aránya eltér a Kecel-rózsaberki őstulokbika csontvázáétól. A mellső végtagnál a humerus és a metacarpus hosszméretéből számított marmagasság megegyezik (1470 mm), a radiusból számított alacsonyabb (1450 mm). A mellső végtag három hosszúcsontjából számított átlag marmagasság: 1463 mm. A humerus a radiushoz és a metacarpushoz viszonyítva lényegesen rövidebb. A hátsó végtag hosszúcsontjaiból számított marmagasság szintén a metatarsusfemur-tibia sorrendben csökken, de a metatarsus a femurhoz és a tibiához viszonyítva lényegesen hosszabb. A hátsó végtag három hosszúcsontjaiból számított átlag marmagasság: 1458 mm. A mellső és a hátsó végtagok átlag marmagasságának a különbsége csupán 5 mm. A slágarpi őstuloktehén átlag marmagassága 1460 mm (EKMAN, 1972). Az utóbbi időben felhalmozódott nagyszámú őstulok-leletanyag ellenére az őstulkok sexualis differenciái — a koponyát kivéve (GRIGSON 1978), további irodalmat lásd ott — kevésbé ismertek. Ugyancsak problematikus a vad és a háziasított (helyben domesztikált) alakok szétválasztása. Az őstulok és a háziasított szarvasmarhák csontjainak statikus méretlimit és mérettartomány alapján történő mechanikus szétválasztása revízióra szorul. Továbbá nem ismert még kellően az őstulkok sexualis dimorfizmusának klíma determinálta kronológiai változása és iránya sem. A koponyák, csontvázak (pelvis!), összetartozó végtagok szerencsés előkerülésével, azok tanulmányozásával és modern közlésével juthatunk közelebb az őstulkok testarányainak, allometriájának pontosabb megismeréséhez. Vörös István Mollusca-fauna A lelőhelyről igen különleges módon került elő a malakológiai anyag. Az őstulkok koponyái ugyanis „üledékcsapdaként'' működtek. A koponyaüregbe behatoló — és ott megőrzött — tőzeges lápföld jelentős Mollusca-faunát tartalmazott. Ilyen módon lehetett hozzájutni olyan, mintegy 3—3,5 m mélységben levő réteg faunisztikai anyagához, amely a tőzegtermelő gödröket elborító talajvíz miatt egyébként hozzáférhetetlen. A csontanyagnak a Nemzeti Múzeumba kerülésekor már csak a 3. sz. őstulokkoponya agyürege tartalmazott üledéket. Az agyüregből kiszedett tőzeges lápföldet hidrogén-peroxid hozzáadásával 0,8 mm-es lyukméretű szitán iszapoltuk, majd az iszapolási maradék megszárítása után abból a feldolgozásra szánt anyagot kiválogattuk.