Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hetedik fejezet: Lakodalom, keresztelő, temetés
394 A Balaton-melléki lakosság néprajza. leander levélnek a füzetjét, kámfort, anyarozst. Mindez annyira közismert dolog, hogy az egyik balatoni fürdő kertészetének «czédrus»-fáit (a nép a thuját nevezi czédrusnak) ki kellet vágatni, mert a falubeli asszonyok azok lombjait valósággal «lelegelték» abortus előidézése czéljából, egy másik nagy falunak pedig a református papja maga mondta, hogy nincs a falujában egy polgárasszony sem, a ki a saját magzatát el ne tudná hajtani. Ha ezekből levonjuk azt, a mit talán a túlzás tett hozzá, még akkor is rettentő állapotokat látunk magunk előtt. A magzatelhajtás minden módja szörnyű, de az, a melyet a Balaton veszprémi partjain hallottam, valamennyi közt a legszörnyűbb ; hanem több faluban és többektől hallom, hanem csak egy helyütt és egy embertől, el se hiszem s le sem merem írni. A mint az asszony észre veszi, hogy teherben van, beszerez jól sodrott kenderfonalat, ezzel altestét nehány százszor igen szorosan körültekeri, úgy, hogy az széles, vastag és szoros kötegként veszi körül az egész hasat; ekkor azután ezt az egész, már magában is kegyetlen pólyát erősen átvizesíti, mire az megduzzad (mint a kötél a vízben) és pedig nemcsak kifelé, hanem a test irányában is ; kellő áztatás mellett e befelé-duzzadás oly irtózatosan erős, hogy rövidesen beáll az embryo elvérzése, mire aztán a kenderpólyát levágják. Hogy a magyarságot a szaporodás korlátozásánál^' szörnyű nyavalyája pusztítja, nem én fedeztem fel ; sajnos, ismeretes az Magyarország más vidékeiről is ; a sajtóban, időszaki irodalmunkban, sőt önálló munkákban is rettentő leleplezések jelentek meg, sőt már a m. t. Akadémia pályadíjat is tűzött ki e kérdésre. Legújabban Varga Jenő tollából jelent meg egy szomorú könyv «a magyar faj védelmé*- ről, melynek első része «Sötét pontok» czímen épen az egyke-rendszer magyar- országi történetéhez ad kegyetlen adatokat (megjelent Makón 1901-ben). A sajtó ezen a könyvön is csak úgy átsiklott, mint a többi hasonlón, s mint a hogy kellemetlen dolgokkal szoktunk végezni ; nem tett mást, mint maga a kormányzat, mely a kérdés elől azzal tér ki, hogy nem avatkozhatik be az egyén nemi életébe; így aztán sem törvényhozási úton nem intézkedhetünk, sem közigazgatásunkat nem kényszeríthetjük arra, hogy a nemzeti önpusztítás e legundokabb módja ellen sta- táriális példákkal küzdjön. Varga Jenő adataiból kitűnik, hogy az egyke-rendszernek az egész Dunántúl kiinduló pontja az a négy gazdag református magyar község, mely Tolnamegyében a Duna mellett fekszik és Sárköz gyűjtőnéven ismeretes ; az egyke-rendszer itt szórványosan már a XVIII. század végén lépett fel, de általánosan alkalmazott szokássá a XIX. század első négy évtizedében fejlődött ki s azóta a lakosság nem szaporodik, hanem fogy. A ragály innen Somogyba már a hatvanas években be- hurczoltatott, első sorban a református parasztbirtokosságot mételyezte meg, legnagyobb pusztítást 1880 és 1890 közt vitt véghez, s akkor különösen a balaton- parti református községekben átharapódzott a római katholikusokra is. A ragály Somogyba annak a néhány magyar református községnek a közvetítésével jutott, a mely még Tolnamegye északi részében fekszik ugyan, de egyházilag már az ú. n. külső-somogyi református egyházmegyéhez tartozik. Későbben a baj elterjedt e terület katholikus falvaiban is, mindenkor először a módosabb családokat támadván meg s csak azután sújtva a szegénységet is. Részint a külső-somogyi (balaton- parti), részint a tolnai egyházmegyékből kiindulva, Szilas-Balhás és Enyingen át kapta meg a bajt a Balaton északi — mezőföldi — része, hol Balatonfő-Kajár a leginficziáltabb községek egyike s honnan a ragály Fejérmegyébe is áthatolt. A baj
