Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
354 A Balaton melléki lakosság néprajza. hoz fűzve mondok el, a mennyiben eddig ismeretlen, só't analógiája még a primitiv népek halászatából sem került elé. Ezt a halászatot a Zala folyón űzték közel torkolatához s a zalaváriak remekeltek benne. Megfigyelték, hogy a ponty ívás idején a Kis-Balatonból felúszott a Zalába friss viz elejibe; elzárták tehát útját egy lészával a folyón keresztül egyik parttól a másikig, egy lábnyira a viz fölött; a lésza mögé szorosan mellé állítottak egy vagy két bodonhajót, úgy, hogy azok egész hosszukban oda simultak a nádfalhoz, s ezeket magukra hagyták (109. ábra). Mikor aztán a ponty a friss viz elejibe ment s a lészára akadt, megdühödött, ösztöne kergette tovább s hogy az akadályt legyőzze, kiugrott, vagy kiröpült a vízből, a lészát tényleg átröpülte s beleesett a bodonhajóba. A bodonhajóból pedig nem tudott kiugrani, mert átmetszete körtealakú lévén, be- és lefelé kiszélesedett, s ha a ponty ugrott is, visszacsapta a csol- nak két összehajtó pereme. A halászok reggel és este a bodonhajóból szépen kiszedték a halat, a melynek fogása így igazán a legkevesebb fáradságba került. Ennek az osi halászatnak, melynek nem járulékos eszköze, hanem fogószerszáma volt a bodonhajó, ma már vége s vége van már vagy 20 esztendő óta, mert a Zalát elrekeszteni nem szabad. A bodonhajóval való halászat tehát a rekesztő halászatnak egy neme volt; térjünk most át a rekesztő halászat igazi szerszámaira, a vejszére és a varsára. A vejsse. — A vejsze a rekesztő halászat egyik legkiválóbb halfogó szerszáma, nád- vagy vesszőfalakat alkot, melyek az iszapba verve úgy vannak felállítva, hogy útvesztőikbe a hal beletévedjen, de onnan többé ki ne juthasson. Herman O. a Balaton vejszés halászatáról egyetlen szóval sem emlékezik meg; mindössze Mesterszótárának két nyelvi adata az, a melyből következtethetjük, hogy a Balaton vejszés halászatának legalább nyomára akadt. Az egyik a 799. lapon van, a hol is ezt írja: «Kuliczka — Balaton-Eüred — 1. Vejsze»; a másik a 819. lapon így szól: «Peletér — Keszthely — a magyar vejszénél, 1. pelőcze». Ezen idézetekből az következik, hogy Herman Balaton-Füreden kaliczka néven vej szét talált, de annak alakjáról semmit sem mond, és hogy Keszthelyen megtalálta az ú. n. magyar vejszét, melynek azonban pelőczéjét ott peletérnek nevezik. Saját kutatásaimban a Balaton mellékén a vejszés halászat legelső nyomait Veszprém megyében kaptam meg. Vejszés halászat ma már a Balaton veszprém- megyei partjain nincs, de vannak emberek, a kik még művelték azt, pontosan emlékeztek az alakra, sőt a mesterszavakra is. Ali ez különösen Kenesére, mely a balatoni halászatnak mindenkor híres fészke volt — Kenésén a vejszés halászat Kis Imre és Drágics István halászgazdák idejében (a mi állítólag a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére esett) általános volt; a vejszét kaliczkanak hívták, alakját bemutatja 111. ábránk, melyen k a köbőlék, tsz a terelőszcírnyak és ny a nyelv. A nyelvet úgy állították be a köbőlék nyílásába, hogy mikor azt a hal meg- pisztotta, az elhajolt jobbra vagy balra, a szerint, hogy a hal melyik oldalon volt, így a halat beengedte a köbőlékbe, de ezután legott visszahajlott s a hal belülről a nyílást többé nem találta meg. — Fokszabadiban a vejsze és kaliczka neveket ismerték, emlékeztek rá, hogy az öregek azzal halásztak, de nem találtam olyan emberre, a ki a vejszés halászatról részletesebb felvilágosítást tudott volna adni. Hogy Fokszabadi vejszés halászata azonban híres volt, arról meggyőződtem a somogymegyei Kőröshegy községben, a hol kérdéseimre kijelentették, hogy a kőröshegyiek kaliczkát soha sern csináltak, annál nagyobb mesterek voltak ezek felállításában a fokszabadiak.
