Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
352 A Ra la t on-rn el léki lakosság néprajza. jÁNOS-t, a kiknek bodonhajójuk volt, s Örvényesen túl le Meszes-Györökig minden községben egyértelműen mondták, hogy bodonhajót használtak s azt Vörsből hozták; sőt Balaton-Edericsen azt is megmondták, hogy a vörsiek a hozzá való fát a Maróthy nevű erdőből vették. Meszes-Györökön azonban a halászok emlékeztek arra is, hogy bodonhajókat nemcsak Vörsön, hanem Felső-Zsiden is csináltak. Ezekkel az adatokkal teljesen egybevágóan a somogyi partok halászai is a bodonhajót mind Vörsről kapták; az egyetlen Kiliti volt az, hol a halászok teljes bizonyossággal tudták, hogy még a hetvenes években Kilitin is csináltak bodonhajókat, de csak kisebbeket, 1—2 személyre valókat s hozzá a fát a község határának Tör- zsökös nevű részéből vették; csak mikor a fa itt kifogyott, akkor vették a kisebbeket is Vörsről. Ha tehát volt is idő, mikor Tihanyban, Kilitin s talán még több más balatonmelléki községben is a bodonhajót a határban termett fából készíthették, bizonyos az, hogy ez az idő rég elmúlt s már 30—40 esztendeje egyedül Yörsnek 107. 108. voltak oly erdei, hogy a Balaton szükségletét ez irányban egymaga el tudta látni. S épen ezért rendkívül érdekelt Vörs maga, mert ha a készítésnek emlékei valahol megmaradtak, úgy azokat ezek után csak Vörsben remélhettem megtalálni. És megtaláltam. Vörsön mindenekelőtt máig is van bodon- hajó elég, holott a Balaton mellékén azt ma már tényleg egyetlen faluban sem találjuk meg; de azért a bodonhajó felett Vörsön is elkon- dult a lélekharang, mert ujjat már nem csinálnak, s ha a meglevők elpusztulnak, az utolsó darabok pusztulnak el velők. Az utolsó két bodonhajót 1897-ben készítette Szabó János a keszthelyieknek, maróti fából; Szabó János azután lekerült a Dráva mellé s most ott készít bodonhajókat a horvátoknak. A ma élő vörsi halászok közt vannak azonban többen is, kik maguk is készítettek bodonhajókat, sőt — minthogy ez nem is oly régen volt még — előkerültek azok a szerszámok is, a melyekkel a tölfacsónakot (ez a bodonhajó vörsi neve) készítették s a halászok el tudták mondani azt is, miképen készült a tölfacsónak, a magyar tenger ez ősi járóműve. A vörsi halászok mindenekelőtt egy illúziómat tépték szét, mely Herman adataiból született, a ki ismételten írta, mint láttuk, hogy a bodonhajót tűzzel-vassal vájták ki. Hát vassal igen, de tűzzel nem ! Szolgált pedig ehhez a művelethez háromféle vas: a fejsze, a szálú és a tagyvágó. A fejsz evei a fát levágták, ágaitól megfosztották s a külső formáját a csónaknak megadták; ez volt a legkönnyebb munka. A szaluvá.] (108. á.) aztán a belsejét faragták, vésték ki először durván, aztán a csolnakat oldalára fordítottak, az ember a csolnak mögé állott, úgy, hogy ebből az állásból a csolnak belsejébe egyáltalában nem láthatott, kezébe vette a tagyvágót (107. ábra) s azzal megcsinálta a tagyot, vagyis a csolnak belsejében keresztbe fekvő azt a részt, melyet a csolnak erősségéül meghagynak s mely aztán ülőhelyül is szolgált. Ennek az elkészítése pedig valóságos művészetszámba ment, mert a mester nem «szemre» dolgozott, egyáltalában nem látta, hová vágott, azt 107. és 108. ábra. A tagyvágó és a szálú.
