Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
A B ii la ton-mei lé ki lakosság néprajza. 321 mind közönségesen, bogy az mely halászmesterembereknek halottja történnék, ezután tartozik füzetni a temetésért ötven pénzeket, id est Den. 50; az mely halászmesterember pedig elmúlatja a temetést, tartozik füzetni Den. 50.» Herman 0. a komáromi articulusokból külön kiemeli a szabados halászatot, melynek elve az volt: «aki elébb megérkezik, azé a jog» ; látjuk, hogy Keszthelyen ez ugyanígy volt a 9. art. szerint. Herman felemlíti, hogy Komáromban «az új mester beadta magát a czéhbe» ; láttuk, hogy Keszthelyen a felvételi jegyzőkönyv mindig így kezdődött: «attabé magát». Herman közli a czéhnlester eskümintáját is s az is rendkívül hasonló a keszthelyiekével. A házi rendet, vagyis a rend megtartására szabott statútumokat és punctumokat Herman nem tudta megtalálni s így a keszthelyieket — ma egymagukban állván ■— össze nem hasonlíthatjuk ; a felsoroltakból azonban kitűnik az, hogy a keszthelyi és komáromi articulusok közt lényegben alig van különbség, értelemre nézve az egy és ugyanaz s így a keszthelyi halászat ép oly jellegzetesen czéhes volt, mint akár a komáromi. Mindössze egy articulus volt Keszthelyen, mely merőben ellenkezett a komáromi szokással s ez a 11. art., mely kimondja, hogy a czéh tagja csakis rom. katho- likus lehet. Komáromban ezzel szemben azt találjuk, hogy ez a feltétel nemcsak egyáltalában nem létezett, sem az articulusokban, sem a szokásban, hanem ellenkezőleg «vallás dolgában föltétien türelmesség uralkodott» (Herman O. 463. 1 ) sőt a «reformátusok esküjéből a Szűz Máriát és a minden szenteket kihagyták» (U. o. 465. 1.). Ha már most az 1696-ban kelt komáromi czéhlevéllel, továbbá az 1713-dik évi másolatból ismert és házirenddel bővített keszthelyi articulussal a tihanyit, mely ugyan «1764-diki módszer szerint», de tényleg 1855-ben kelt, hasonlítjuk össze, akkor lehetetlen megtagadnunk, hogy az, noha a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, de feltétlenül a czéhes halászat hatása alatt keletkezett. A tihanyi arti- culust szintén Herman tette közzé «a magyar halászat könyvé»-ben (425—426. 1.) s az egyes pontozatok alapos vizsgálata a fentebbiek iránt semmi kétséget sem hagy. A tihanyi articulus szintén bünteti a káromkodást, a mi úgy látszik, Tihanyban jobban szokásban lehetett, mert három articulus is intézkedik arról (2., 6., 8.). Hogy a czéhnlester büntetése kétszer akkora volt, mint a czéhbelieké — a mint azt a keszthelyi 4. art. elrendeli —, megvolt Tihanyban is, csakhogy Tihanyban a büntetést nem pénzben, hanem czibékvágásban rótták ki, a mikor is az elöljáró a földre tepertetvén a czibék rúdjával kétszer annyi ütésben jutalmazódott, mint a halásztárs. A tihanyi articulus a lopást szintén a szerszám elvételével vagyis a víztől való eltiltással bünteti (7.), a pontos megjelenést négy ízben is elrendeli (1,4., 9., 5). Feltűnő, hogy a felsoroltakon kívül még három articulus (10., 11., 12.) rendelkezik a tolvajlás megbüntetéséről s úgy látszik, a tolvajlás azon módjai, melyeket e három articulus részletez, a közvetlen életből vannak merítve; miért kellett külön articulus arra, hogy pénzosztáskor senki halásztársát meg ne lopja, hogy a czéhládából a mellette ülők egyetlen forintot se lopjanak el, no, meg hogy a borért menő kisbiró a borból útközben ne igyék, ha minderre soha nem volt eset? s miért nincsenek hasonló articulusok sem a komáromi czéhlevélben, sem Keszthelyen, még a házirendben sem ? Ha az itt felsoroltak bizonyítják — különösen az elöljárónak kiszabott dupla büntetés — hogy a tihanyi articulusok nem a keszthelyiek ismerete nélkül születtek meg, úgy van egy articulusa a tihanyiaknak, mely azt bizonyítja, hogy a 21 A Balaton tudom, tanulmányozásának eredményei. III. köt 2. rész.
