A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 3. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Jaekel Ottó: Placochelys placodonta a Bakony felső triászkorú rétegeiből
28 Placochelys placodonta J aek el. szolgálhattak. Feltehető, hogy ezeknek elülső tapadási helyük a szárnycsontok leereszkedő külső oldalán volt. Az állkapocs hátsó szélén, messze az izület mögött jelentkező szeglet nyilván az abductor mandibular alsó végének odatapadására szolgált. A tapadás helyének azonban a belső felületen kellett lennie, mert az állkapocs jelzett szögletének külső oldalán kicsiny csontbibircsek voltak (I. tábla, 2. ábra és II. tábla, 2. ábra). Ennek az alsó állkapcsot lefelé mozgató emelőnek a felső vége nyilván a négyszögcsont felső végére támaszkodott, mert hátulsó és belső felületén semmiféle érdesség nincs (II. tábla, 2. ábra). Az alsó állkapocs nem minden irányban haladó^izomzatánál^fogva, a vízszintes irányban is jelentékeny mozgási képességet szerzett, úgy hogy lehetővé vált a a fogak széles rágólapjainak őrlő mozgása. Már az öreg példányok fogazatának egyoldali lekopása is az alsó állkapocs mozgásának tetemes szabadságára utal. A PLACODONTÁK FOGAZATA külön tárgyalást érdemel, mert az összes hüllőkétől feltűnően különbözik s önmagában külön typust alkot. A széles, többnyire fényes, fekete fogak oly idegenszerű benyomást gyakorolnak, hogy első fölfedezőik, gróf MÜNSTER és AGASSIZ L., nem a négylabúak, hanem a halak sorában keresték rokonaikat s a Placodontákat a vérteshalak (Ganoidea) közé sorolták. A fogak állását már a szájpadlás és az alsó állkapocs során tárgyaltam s ezen a helyen általános szerkezeti viszonyaikat kell jellemeznem. A fogak alakja tekintetében nehéz bizonyos egységes szabást megállapítani, mert a fogazat keretén belül három, élesen különböző fogalakra bukkanunk, ezek: 1. alsó és felső metszőfogak, 2. a felső állcsont szélső fogai, 3. a felső állcsont száj padlás-fogai s az alsó állkapocs hasonló hátsó fogai. A Placodus typikus metszőfogai oly hengeralakra vezethetők vissza, melynek belső felülete befelé hajlik (13. ábra). A keskeny, harántul tojásdad felső felület kerekített és nem hegyes, mint a Tholodus-nak egyébként nagyon hasonló metszőfogán (16. ábra). A korona alapja felé csak kevéssé vastagodik meg, alapja nem magas és függőleges, üres hengeralakjában emelkedik fel, de belül, mint a legtöbb hüllőn, hosszanti redőzés látszik rajta. Az állcsonti fogak által képviselt második typus, a mely hasonló alakban az összes Placodontákat jellemzi, alacsony alap és félgömbös korona által tűnik ki. Az alap közvetetlenül az állcsont felületébőlemel kedik ki, tehát nincs foggödörbe mélyesztve. A fogak kerülete általában köralakú, de néha — mint a 111 tábla 1. ábráján — tojásdad, vagy szabálytalan, mint a Placodus-viaV a IV. táblán feltüntetett koponyáján a baloldali állcsonton, a hol egy elülső, erősebben domborodó s egy hátulsó, laposabb rész különböztethető meg. Már megemlítettem, hogy az állcsontnak legelülső, csak alkalom adtán észlelt foga (IV. tábla) valószínűleg csökevényes szemfog gyanánt értelmezendő, s mint ilyen az alsó állkapocs ugyancsak alkalmilag előforduló kicsiny metszőfogának 13. ábra. A Placodus metszőfoga, a rüdersdorfi kagylósmészből, balfelől a korona begörbült belső felülete. Term, nagyság. (Eredetije a berlini orsz. geol intézetben )
