A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 3. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Jaekel Ottó: Placochelys placodonta a Bakony felső triászkorú rétegeiből
14 Placochelys placodonta J aekel. ben áll s ennek révén élesen felötlik, a valóságban nem a szárnycsontok tulajdonképeni hátsó széle, hanem a szájpadlás hátulsó széle, a mely eddig a határvonalig terjedő, rendkívül egységes lemezt alkot. A szárnycsontok oldalszéle kissé kifelé és lefelé irányuló lécz alakjában ugrik elő s ezzel a függőleges szétterüléssel az alsó állkapocs belső izmainak, jelesen a belső szárnyizomnak (M. pterygoideus internus), szolgáltat nagyobb tapadófelületet. A négyszögcsont (quadratum) a szájpadláshoz és különösen a szárnycsontokhoz való csatlakozásával alkotja meg az alsó állkapocs izületét. Ez az izület élesen rézsútos és hosszanti tengelyének közepén besüppedt. A négyszögcsont függőleges kiterjedése rávezet bennünket A KOPONYA HÁTULSÓ OLDALÁRA. Ezt a részt a Placochelys-xö 1 közölt első értesítésem óta sikerült teljesen kiszabadítanom. Nem volt könnyű munka a koponya öblös hátulsó részéből úgy kivésni a kemény kőzetet, hogy a porhanyó csontok felülete sehol sem szenvedett komolyabb sérülést, de nem szeretném azt a felelősségteljes perczet még egyszer megérni, a midőn meg kellett kísérelnem, hogy a koponya nyakszirti részén ülő kőzetcsapot egy ütéssel eltávolítsam. Vakmerőségemet, a mely nélkül a Placodonták szervezetének nagyon fontos viszonyai maradtak volna rejtve, nagy örömömre, teljes siker koronázta. A lepattantott kőzetdarabon csak az oldalsó és a felső nyakszirtcsontok (occipitalia lateralia és superiora) apró töredékei maradtak rajta. Miután ezeket a csontrészeket a kőzetről eltávolítottam, oly viaszlenyomatot sikerült készítenem, a mely az öreg lyuk ( foramen magnum) körvonalának hű képét adja (111. tábla, 2. ábra). A koponya hátuljának megismerése tekintetéből a II. tábla, 2. ábráján bemutatott főpéldány hasznos kiegészítésre talált a berlini Placochelys-koponyában, a melynek részei a lapítás következtében kissé eltolódtak ugyan, mindamellett éppen a koponya hátulsó részeinek helyzetét határozottan tüntetik fel. A Placodus és Cyamodus-nemekből, sajnálatomra, nincs összehasonlító anyagom. A régebbi időkből származó ismeretes gipszöntvények az eredeti példányok hiányos kikészítése következtében legfeljebb felületes összehasonlításra használhatók, minthogy a Placochelys megfelelő részeit most már tisztán látjuk. A koponya egész hátulsó fala öblös boltozatot formál. Kiálló felső élét középütt a falcsontok (parietalia, P) alkotják, a melyek a legtöbb tengeri teknősön még sokkal inkább hátrafelé nyúlnak és a Sphenodontákon is jóval túlhaladják a koponya hátulját. A Placochelys-en a falcsontok felső oldalának hátsó szélén három kiduzzadás ötlik fel, a melyek — úgy látszik — még nem váltak gumók alakjában külön, hanem a falcsontok felső vésményezett csontrétegéhez tartoznak. Való, hogy a középső gumó környékén a két falcsont közt teljesen eltűnik az egyebütt látható határvarrat, úgy hogy ez a gumó ebben a tekintetben már bizonyos önállóságot árul el (1. tábla, 1. ábra). Oldalt, éles zegzugos varrattal csatlakoznak a falcsontokhoz a pikkelycsontok ( squamosa, Sq), a melyek a koponya hátulsó, felső szögletét alkotják. Ezek is kúpidomú gumókat viselnek, a melyeket már a koponya felső részének leírásában említettem. A pikkelycsontok csontosodási magva a koponya hátsó falán van. Innen több nyújtvány indul ki; egy a falcsontok felé, egy másik befelé eső, a később említendő felső fülcsontok
