A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 3. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Jaekel Ottó: Placochelys placodonta a Bakony felső triászkorú rétegeiből
13 Placochelys placodonta J aekel. A szájpadlást alkotó ínycsontok [palatina, Pa) a középvonalban összeérnek, s ezáltal rendkívül szilárd szerkezetet létesítenek. BURCKHARD R. a Hyperodapedon leírása alkalmával ama nézetének adott kifejezést, hogy a Placodonták középső nagy fogai ugyanazon a csonton ülnek, mint az oldalsó fogak, ez azonban nincs úgy. A kifelé eső felső állcsontok ugyanis kétségtelen határbarázdák és varratok által vannak az ínycsontoktól elválasztva, a melyeknek lefutása a III. tábla 1. ábráján egész hosszúságukban szemmel tartható. A IV. táblán ábrázolt Placoduskoponyán a mészkövet nem tudtam a mélyedésekből mindenütt annyira kitakarítani, hogy a határok teljesen kitűnnének, minthogy azonban a berlini gyűjteményekben különálló Placodus-állkapcsok is vannak, a melyekben az ínycsontok felé eső határfelület érintetlen, nem lehet kétséges, hogy a határ valóban akként halad, mint a III. táblán feltüntettem. A Placoduson az ínycsontok mindegyike 3 — 3 kerekded-háromszögű fogat visel, a melyek hegyükkel a koponya közepe felé irányulnak s elülről hátrafelé a nagyságuk felével nagyobbodnak (IV. tábla). Ezzel szemben a Cyamodus és a Placochelys ínycsontjain (2. szövegábra és III. tábla) csak 2 — 2 fog van. Ezek kerekded-tojásdadok, az első csak harmadrész akkora, mint a hátulsó s az utóbbinak a tengelye az állkapcsi izület felé irányul (III. tábla, 1. ábra). Tehát itt is a fogazatnak olyatén hátrafelé való tömörülése nyilvánul, mint a felső állcsonton. Az ínycsont hátulsó szélét az oldalt fekvő kapocscsontok ( transversa) és a és a középvonalban egyesült szárnycsontok (pterigoidea) határolják. Az ínycsontok, melyek a rágás közben a legnagyobb munkát végzik, a Placodonták koponyájának a legerősebb csontjai, s a Placochelys-e.n és a Cyamoduson még jóval inkább, mint a Placoduson. Csontállományuk rendkívül szilárd, s a koponya alapja felé nagyon megvastagodott. A kapocscsontok ( transversa). a melyek az élő hüllőknek csak néhány csoportjában fordulnak elő, a négylábúak törzsének régi öröksége, a mely a Stegocephaláknál még fogakat visel és helyzeténél fogva a «kopoltyúfedőcsontok»-kal (az elülső ekecsont, ínycsont s az alsó állkapocs töltelékcsontja [spleniale]) egyértékű. Itt, a Placodonták csoportjában, a kapocscsontok keskeny csontdarabok alakjában mutatkoznak, a melyek a felső állcsontok hátulsó széle s a szárnycsontok elülső oldalszöglete közt feszülnek ki és teljes hosszúságukban az ínycsontok hátulsó oldalszélét kisérik. Határaikat csak a Cyamodus Tarnowitzensis-en tudtam minden oldalon tisztán megállapítani; feltehető, hogy ezek a csontok a Placochelys-en satnyábbak vagy pedig csaknem összeolvadtak más szomszédos csontelemekkel (a szárny- vagy járomcsontokkal). A szárnycsontok (pterygoidea, Pt) a középvonalban — az ínycsontokhoz hasonlóan — egész hosszúságuk mentén szilárdan egyesültek s hátrafelé a szájpadlás síkjában szorosan az ínycsontokhoz csatlakoznak. A többi szájcsontokéhoz való helyzetük szabályszerű. Befelé eső részükkel az elülső ekecsontok irányában nyúlnak előre, elülső szélük az ínycsontokkal és a kapocscsontokkal érintkezve áthidalja a hátrafelé tolódott négyszögcsontok és a középcső szájpadcsontok közt lévő teret. A négyszögcsontok felé erőteljes, hátra és oldal felé irányult nyújtványt ereszt. A szárnycsontoknak a hátulsó koponyatájékkal való szintén kezdetleges összeköttetése a Placodontákon alig vehető észre, mert a szárnycsontok mögött fekvő egész tájék keskenyre nyomódott össze (II. és III. tábla, 1. ábra). A szárnycsontok hátulsó széle tehát, a mely a Placodontákon a koponyatengelyre kereszt-
