A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)

Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi

262 A Bakony triászkorú tüskésbó'riíi. peripharyngiális sinus peristomiális határait fossilis állapotban könnyen meg lehet állapítani, mivel a lemezek az állat elhalásakor a benne foglalt folyadék nagyobb nyomása következtében kifelé nyomultak. Ennek a génusznak, és valószínűleg a kezdetleges Echinoidák egyikének sem volt olyan magas laternája, mint a későbbi alakoknak, s a sinus ürege aránylag kisebb kellett hogy legyen. Ennek következtében a nyomásváltozások nem igényeltek nagy víztartó zacskókat, s meg lehet, hogy ilyenekkel egyáltalán nem is rendelkezett. A megelőző fejezetben igen röviden összefoglalt tények talán lehetővé teszik, hogy a fejlődés menetére vonatkozólag valamit kiokoskodhassunk. A felsorolt tények arra mutatnak, hogy a mint a pánczél különösen acircumorális régióban merevebbé lett, s a laterna és a sinus viszonylagos méretei megnövekedtek, az interambulacrumokon pedig fülecskék és bordák keletkeztek a laterna izmok tapadására, ugyanakkor jelentkezett a víztartók szükségességgé is. Ezek eleinte nem légzésre irányuló törekvések szolgálatában állottak, s ebben a tekintetben sokat mond v. UEXKüLL-nek az a kísérleti bizonyítéka, mely szerint a Cidaris papillata sokkal ellenállóbb a fulladási tünetekkel szemben, mint azok az ectobranchiata génuszok, melyekkel kísérletezett. Ilyen víztartó zacskók, mint tudjuk, két különböző helyen fejlődtek ki: először is a STEWART-féle szervek képében, melyek a kompassz-zacskókból az általános testüregbe húzódnak fel; másodszor a külső kopoltyúk alakjában. Az előbbiekről, bár kopoltyúknak is nevezik őket, alig tételezhető fel, hogy a lélegzésnek valami nagy szolgálatot tennének; ebben a tekintetben azonban még további kísérletezés szükséges. Az utóbbiak, mihelyt számbavehető nagyságot értek el, sokkal eredményesebben működhettek közre a a lélegzésnél, mint a STEWART-féle szervek, minthogy a külső médiummal érintkezésben állottak. Meglehet, hogy a permi és a korai triászkorú Cidaridák még mindig a fejlődésnek ezen a kétfelé ágazó útján vesztegeltek. Peristomiális vázszerkezetüktől a kezdetleges triászkorú Diademoidáké még nem nagyon tér el. Azok az eltérések, melyek oly kevéssel később feltűntek, a nyomással szemben tapasztalt különféle magatartásnak a következményei lehettek. Minthogy a Cidaridáknál a nyomás befelé egyenlítődött ki, a korona lemezei ezentúl is, úgy mint eddig, a peristomiális hártyáig haladtak, s ha az ambulacrálisok, mint LÓVÉN gondolta, rohamosabban vándoroltak volna lefelé, annál kevésbbé lettek volna alkalmasak belső folyamatok támogatására. A leszármazás Ectobranchiata-vonalán viszont a peristomiális hártya kitüremlése az interambulacrumok szélén teljesen útját állta az interambulacrálisok elmozdulásának, és az ambulacrálisok mozgását is megzavarta, úgy hogy az utóbbiak LÓVÉN szavaival élve, megbomlott roncsaivá lettek előbbi mivoltuknak. Ezt a leírást közelítőleg helyesnek elfogadva fontolóra vehetjük, hogy az ilyen változások minő hatással lennének a perignathikus övre. A Cidaridáknál a piramis- vagy maxilláris izmok tapadására szolgáló belső nyúlványok (fülecskék) az interambulacrumokra szorítkoznak; mindenik fülecske interradiális széléhez egy előrehúzó (protractor), radiális, felső széleihez pedig egy visszahúzó (retractor) izom tapad. Minthogy a külső tapadási pontjaik ilyen közel esnek egymáshoz, az izmok a maxiiián lévő tapadási pontjuk felé haladva megkerülik egymást s e közben az izomrostok torziót szenvednek; ez igen jól látható LÓVÉN ábráin (1892, «Echinologica», VI. táb., 39—42. ábr.). A fülecskéknek ez okból megvan az a hajlandóságuk, hogy az interrádiusról átdivergáljanak az ambulacrumok fölé, s ez a modern Cidaridáknál szembetűnőbb, mint azokon a triászkorú példányokon, melyeket ő