A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)

Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi

260 A Bakony triászkorú tüskésbó'riíi. csolatban a Pentacrinus tervrajzát eredményezné, úgy, a mint az kevéssel később a P. versistellatus ScHAFH.-on mutatkozott. Az Echinoideák sorában a legfontosabb fejlődéstani probléma, melylyel találkozunk, a Diademoidák eredete, a mivel valószínűleg szorosan összefügg az egész Regularia Ectobranchiata alosztály eredete, ha ugyan nem az összes Irregulariáké is. A mennyire negativ megállapítások a palaeontologiában egyáltalán helyt állhatnak, bizonyosnak látszik, hogy az Ectobranchiaták vagy Irregulariák közül egy sem létezett a triász korszaka előtt. Szükségképen voltak tehát valamiféle triászkorú, vagy triászelőtti őseik. A kétes Tiarechinus-tói eltekintve, azok a triászkorú Echinoidák, a melyek nem Diademoidák, — valamennyien Cidaroidák, s tényleg az egyetlen Cidaridae családhoz tartoznak. A palaeozoi Echinoideák többi rendjei alig jöhetnek tekintetbe. A sajátságos ordoviciai és szilur Bothroicidaris, Palaeodiscus és Echinocystis génuszoknak talán voltak leszármazottjaik, de maguk bizonyára egyik triászkorú génusznak sem voltak a közvetlen ősei. A Melonitoidák ambulacrális lemezeinek fokozatos speczializálódása visszatart attól, hogy ezt az ordót sokkal egyszerűbb ambulacrálisokkal bíró alakok elődjének tartsuk. Hogy a Cidarida-típus a permi időkben alakult ki, azt megmondja nekünk a Myocidaris Kayserlingi jelenléte a magnéziumos mészkőben (Magnesian Limestone). A karbonkorú kőzetekben leginkább az Archaeocidaridák (vagy Lepidocidaridák) közelítik meg a Cidaritákat és semmi okunk sincsen kétségbevonni, hogy az Archaeocidaris (= Echinocrinus) igazi őse a Miocidaris-nok. Volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy a lemezeknek az Archaeocidaridákra jellemző engedékeny egyesülését számos permi és triászkorú Cidarida milyen nagy mértékben megtartotta. Az egyetlen pont, a melynél még további bizonyítékokra volna szükségünk, a multiseriális ambulacrumról a biseriálisra történt átmenet. A Saltrange permi rétegeiből származó szembetűnően sajátságos alak, a Cidaris forbesiana DE KON végtére mégis világosságot fog deríteni erre is. A Diademoidák rendjének első képviselői kissé bizonytalanul a cassiani rétegekben s határozottabban a raibliakban jelentkeztek. Valamennyien, a mennyire pontos meghatározásra alkalmasak voltak, a Diadematidák családjába s, úgy látszik, a Mesodiadema és Diademopsis génuszokhoz tartoznak (1. a 107—135. oldalakon), bár a Cserhát cassiani rétegeiből egy lemezt fenntartással az Eodiadema nevű Acrosaleniidához soroltunk, mely génuszba LAMBERT a Cidaris reguláris MÜNST.-t is belevonta (106. 1.). A rendelkezésünkre álló bizonyítékok a mellett szólnak, hogy ezek az alakok a Cidaroidákból és pedig valószínűleg a Cidaridákból származtak (122. 1.). A mi származásuknak a Cidaroidákra való visszavezetését illeti, semmi komoly okunk nincsen a habozásra. A Diademoidák a Cidaroidákkal számos vonásban megegyeznek, '•» legfőbb eltéréseik pedig a következők: a Diademoidáknak külső kopoltyúi, sphaeridiumai, kígyófej és lóhere alakú pedicellariumai, az elsőrendű tüskéikben pedig lumenjeik voltak. Nem tudjuk, vájjon a korábbi Diademoidáknak is voltak-e sphaeridiumaik vagy pedicellariumaik, mint a későbbieknek ; minthogy azonban ezek a szerkezetek szükségképen fokozatosan fejlődtek ki, megjelenésük pontos ideje nem bír különösebb fontossággal. Meglehet, hogy a kopoltyúkkal egyidejűleg, meglehet, hogy később fejlődtek ki. A megelőző lapokon számos tüske részletes leírása világosan megmutatta, hogy a lumen fokozatosan alakult ki az axiális complexus