A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)

Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi

258 A Bakony triászkorú tüskésbó'riíi. azok is elhagyták, a kik maguk oly sokat tettek a megalapítása és kidolgozása érdekében, névszerint WACHSMUTH & SPRINGER és CARPENTER P. HERBERT urak. A Palechinoidea és Euechinoidea felosztás hosszabb életű volt, mert még v. ZITTEL K. is használta «Grundzüge der Palaeontologies cz. művének második kiadásában (1903, 203, 206. 1.); GREGORY J. W. kollégám azonban a LANKASTF.R-féle «Treatise on Zoology» (1900) tőlem szerkesztett «The Echinoderma» cz. kötete számára írott fejezeteiben már teljesen kiküszöbölte. Ezeknek a felosztásoknak a megdöntésében tehát a triászkorú Echinodermák fontos szerepet játszottak, minthogy azonban ezeket a szélesebb medrű kérdéseket egészen nyugodtan már elintézetteknek tekinthetjük, ennek a dolgozatnak a hozzájárulása csupán futólagos említést érdemel. Az Encrinidák magukban véve természetes hidat alkotnak, mivel a család, legalább az én meghatározásom szerint (id. mű, 1900, 181. 1.), magába foglalja a karbonkorú Stemmatocrinus és Erisocrinusgénuszokat, továbbá a triászkorú Encrinus-1. Az osztályozás részletei bírálat tárgyaivá tehetők, de abban alig habozhatunk, hogy az Encrinus azok közé a Dendrocrinoideák közé helyezendő, melyeknek rendesen két határozott ramusra oszló tollas karjaik (pinnulate arms) vannak. Magának az Encrinus-nak a karjai ebben a különleges irányban annyira speczializálódtak, hogy a génusz nem szolgálhatott a Dendrocrinoideák későbbi génuszainak kiinduló pontjául, melyeknek terjedelmesebb és rendszerint többágú karjaik vannak. Mi több, ezeknél a későbbi génuszoknál a kehely nagysága csökken, a theca ürege ellenben megnagyobbodik, vagy legalább is változatlan marad, azon a réven, hogy a hajlékony tegmen olyanformán terjeszkedik ki felfelé, hogy a proximális brachiálisok is belékerülnek a kehelybe. Az ilyen génuszok tehát az Articulaták fokozatához tartoznak. Ennek a szerkezeti tervnek a korábbi alakjait a triászban a Dadocrinus és a Holocrinus képviselik, s nyéltagok alapján van némi bizonyítékunk arra, hogy mind a két génusz előfordult a Bakonyban. Nagyon is töredékes maradványaik sajnos, nem világítják meg ennek a két génusznak az eredetét, s csupán azt a nézetemet ismételhetem meg (1900), mely szerint karbonkorú Dendrocrinoideákból származtak le, még pedig akkor, mikor a karok speczializálódása nem haladt volt még addig a fokig, melyet az Encrinus elért. A Bakonyban talált nyéltagok soraiban mindazonáltal van egynéhány olyan alak is, mely a fejlődés tanulmányozóját érdekelheti. Az Encrinus nyéltagoknak azt a tendenciáját, hogy ötszirmú alakot öltsenek magukra, jól ismerjük s ilyen példányokról a 11., 12., 15. és 16. oldalakon említést is tettünk. Ez az alak azonban ritkán fejlődik ki olyan mértékben, hogy annak alapján arra kellene következtetnünk, miszerint a ligamentum rostjai a nyélben öt csoportban helyezkedtek volna el, amint az a Pentacrinináknál látható. Az Entrochus insignis ebben a tekintetben jóval előbbre haladt, meglehet azonban, hogy nem tartozott igazi Encrinus-íajhoz. A Cserhát cassiani rétegeiből származó s Entrochus quinqueradiatus néven leírt (20. 1.) apró nyéltagok symmetriája határozottan pentameriás. Kétséges azonban, hogy a rajtuk észlelhető nyomokat petaloid areák gyanánt lehet-e leírni. A Holocrinus-nál (21. 1.), bár korábbi származású, a nyél egyes részletei bizonyosan elérték ezt a fokot s a bordák az öt keskeny area körül csoportosultak. Az ideiglenesen «Pentacrinus venustus» néven leírt nyéltagok megvilágítják a Pentacrinina-nyél leszármazását az Entrochus tervből. A fejlődés egyik tényezője, úgy látszik, a nyél-kacsok (stem-cirri) kialakulása volt. A korábbi Crinoidáknál a kacsok rendesen a nyél gyökerező végére szorítkoznak s ott kissé szabálytalanok.