A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)
Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi
102 A Bakony triászkorú tüskéshó'riíi. normális Cidaris típustól, azonban coronális lemezek hiányában lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik triászkorú génuszhoz sorolandó, ha ugyan egyáltalán oda tartozik. Ez tehát az első kérdés, mely feleletre vár. Azok között az Echinoidea génuszok között, melyek minden interambulacrumukban a lemezeknek csupán két oszlopával bírnak, csupán egyetlen egynek van olyan diagnosisa, melybe a szóbanforgó interambulacrálisok majdnem bele volnának illeszthetők s ez a Triadocidaris. Mindazonáltal ennek a génusznak valamennyi ismert faján határozott scrobiculák és világos másodrendű szemölcsök, némelyeken harmadrendű szemölcsök is vannak, s valamennyi — a T. subnobilis-t és a T. pernobilis-t kivéve — scrobiculáris gyűrűvel is bír. A szóbanforgó lemezeknek nagyon is eltérő jellege, bár nem egyeztethető össze DUNCAN-nak a Cidaridák családjára vonatkozó diagnosisával (1889, 26. 1.), mégis esetleg csupán faji sajátságnak s a megnagyobbodott tüskék természetes következményének volna tekinthető. Ezzel azonban az elváltozásoknak igen tágas határok concedáltatnának, minthogy még a Goniocidctris clipeata is, melyet DOEDERLEIN „eine recente Cidaris Buchi" néven vezetett be a tudományos irodalomba, tökéletesen kifejlődött scrobiculáris és egyéb szemölcsökkel és hozzájuk tartozó tüskékkel bír. A szemölcsök háttérbeszorulásánál fontosabb a különböző varratszegélyek mineműsége. Az adradiális varrat tényleg rézsútos volt a belső oldalán és talán föléje nyúlt az ambulacrumoknak, mint a Triadocidaris-nál, de nélkülözte a fogacskákat, melyek oly jellemzők erre a génuszra. A többi varratok rézsútosabbak s ennek következtében zsindelyesebbek és engedékenyebbek voltak, mint bármely Triadocidaris fajnál. Mindezideig senki sem állította, hogy e génusz harántvarratai egyebek is lehetnének, mint függőlegesek. Tény az, hogy tapasztaltunk némi rézsútosságot és árkolást a bakonyi fajokon, ez azonban nem volt elégséges arra, hogy az állat halála és elpusztulása alkalmával a lemezek széjjelhullását előidézhette volna. A mi az interradiális varratot illeti, annak a rézsútossága, melyet e fajnál tapasztaltunk, nem található a Triadocidaris-nál. Mindezek az eltérések kellő garantiát látszanak nyújtani arra, hogy az Anaulocidaris-i a Triadocidaris-tói és a többi Cidaridáktól elválasszuk s mint független génuszt fenntartsuk. Hogy az interambulacrálisok laza összefüggése ősi vonás megőrzésének, avagy az ősi jelleghez a „testudo" kifejlődéséből kifolyólag történt látszólagos visszatérésnek példája-e, azt nem lehet eldönteni. Egy másik pontja a hasonlóságnak, mely a lehetséges palaeozói ősre utal, a dudorok sajátságos természetében rejlik, minthogy azok sokkal inkább a púpból kisugárzó gyenge bordák végeihez, semmint a rendes szemölcsökhöz látszanak hasonlóknak. Éppen az ilyen szemölcsökbe olvadó bordák jellemzik az Echinocrinus Ag. restr. LAMBERT-et (syn. Archacocidaris M'COY, Palacocidaris DESOR). A scrobiculának egyes alkalmakkor észlelt kiemelkedése a bazális terrssz egy neme gyanánt ugyancsak emlékeztet erre a génuszra. Ezt a két szerkezetet csodálatosan visszatükrözik TORNQUIST XXII. táblájának 2. és 6. ábrái (1897, Abhandl. geol. Spezialkarte Elsass-Lothringen, V. köt., VI. fűz.).
