Hadobás Sándor szerk.: Szénbányászat Izsófalván (Izsófalva, 2006)

A szénbányászat krónikája

A SZÉNBÁNYÁSZAT KRÓNIKÁJA A Sajó bal partján az 1945 előtti időszakban Disznóshorvát határában folyt a legjelentősebb szénbányászat. Ennek kezdetei közvetlenül a kiegyezés utáni időkig nyúlnak vissza. A termelést a helyi kisbirtokosok indították meg, akik a környékbeli kistőkésekkel társulva ily módon igyekeztek nagyobb jövedelemre szert tenni. Ez a helyzet 1905-ig tartott, amikor az itteni szénbányászat nagyobb része a nagyvállalatok kezébe került, és a kisvállalkozások számára csak némely szabadon hagyott, kevésbé jelentős szénjog maradt. A legkorábbi adományozás dátuma 1871. Ekkor kapott az „ÓRemény" védnevű bányatelekre adományt a közbirtokosság, amelynek képviselője Bárdy Pál volt. Az adományozást megelőzte, hogy a közbirtokosság 1869-ben szerződésbe lépett Tamássy Károly ügyvéddel és Feigner Jakab vállalkozóval, akiknek 20 évre adták bérbe a birtokok szénjogát. A megállapodásban kikötött terragium egy-négy krajcár között ingadozott a szén mázsája után, a mindenkori eladási árnak megfelelően. Az „Ó-Remény" bányatelken 1873-ban a rendszeres termelés is megindult. 1876-ban újabb három bányatelekre nyert adományt a közbirtokosság. 1880-ban kapott adományt Sárkány Kornél helybeli birtokos a Cornél védnevü bányatelekre, amely Ormospusztától délre feküdt és 7 egyszerű bányamérték nagyságú volt. 1882-ben történt a Cornél védnevű telekhez csatlakozó Mátyás, Emilie, és Pál védnevű bányatelkek adományozása, két esztendővel ezután pedig a Zsigmond védnevű bányeteleké. Amikor a Magyar Általános Kőszénbánya Rt., illetve a magyar állam megvásárolta a disznóshorváti közbirtokosság szénjogait, azaz 1908-ban és 1911-ben, újabb bánytelkekre adott ki adományt a bányakapitányság. Ezek az Éva, Ádám, Lajos, Olga, Vilmos, István, Róza, Gabriella, József, Laura, Henrik és Barbara védneveket viselték, amint a fektetési térképekből kiderült.